Várakozni a másikra azt jelenti: jelenléte fontos az életedben.
Az ember szellem, lélek és test hármas egysége. Ebből a legkülsőbb a testi valónk. A legbelsőbb és legmesszebbre hatóbb a szellemi valónk. Ezért, ha már várakozol, akkor biztos lehetsz benne, hogy a szellemi valódban jelen van, akire vársz. Gondolataid tanúskodnak róla. Tehát testi valónk szerint lehetünk akár kontinensnyi földrajzi távolságra is, szellemi valónk akár meg is érintheti a másikat.
Mert ha a hús szerint távol vagyok is, szellemileg veletek vagyok, és örülök, amikor látom köztetek a rendet és a Krisztusban való hiteteknek a szilárdságát.
εἰ γὰρ καὶ τῇ σαρκὶ ἄπειμι, ἀλλὰ τῷ πνεύματι σὺν ὑμῖν εἰμί, χαίρων καὶ βλέπων ὑμῶν τὴν τάξιν καὶ τὸ στερέωμα τῆς εἰς Χριστὸν πίστεως ὑμῶν.
Kol, 2.5
Kol, 2.5
Várakozni rá nem azt jelenti, hogy biztos vagyok eljövetelében, hanem azt: remélek az eljövetelében. Vágyok rád, de nem követellek. A hús követel csak, mivel korlátozza a tér és az idő, a szellem türelmes, mert végtelen. Aki várakozik, az már gondol arra amire vagy akire várakozik. Ez egy kép értelmünkben arról, amihez/akihez készülődünk. Egy belső kép, aminek párja az eredeti valóság. A kettő együtt lesz a jel-kép. Görögül ez a szimbólum. Egy kettétört pecsét két fele. A kettő együtt lesz hitelessé, mert az egyik félből is csak egyetlen egy van és a másik félből is csupán egyetlen egy van. Így kölcsönösen hitelesítik egymást.
Mai világunk legnagyobb baja, hogy semmibe veszi a szimbólumokat. Azt hiszik, hogy bármit, bármivel össze lehet erőltetni. Nem illik össze, nem baj! Majd nekimegyünk és leflexeljük a széleket. Elképesztő méretekben zajlik ez az “erőszak” a társadalmainkban. De létezik a hamis képek gyártása is. A hamis minták, a hitelesítő pár nélküli fél-szimbólumok. A vakmerő és önhitt ember agyalja ki, pedig a másik oldalon nincs semmi, ami valóssá tehetné. Ha pedig visszafelé használjuk a szimbólumot, olyas dolgokat hívunk meg, amiket valójában nem szeretnénk viszontlátni életünkben. A média igazi élharcosa ennek a meglehetősen sötét tevékenységnek. A hamis minták legyártásának.
Ezért fontos megtanulni várakozni. Elsősorban Istenre. Aki bár eredendően jelen van minden ízünkben, teljes testi, lelki, szellemi valónkban, mégis végtelenül távol került létezésének tudata és ismerete a több évszázados kitartó támadás sorozat miatt, amit az önhitt emberek szövetségei folytattak és folytatnak ma is. És mivel Isten az Élet forrása is, látványosan tűnik el az Élet azokból a társadalmakból, amelyek a legtávolabb kerültek az Istentől. Lényegében haldokolnak. Ezen nem fog segíteni semmiféle társadalom-mérnöki technológia.
De, mi emberek, személyesen visszaszerezhetjük ezt, amit gondos kezek elvettek, elloptak tőlünk. Ha ugyanis tudjuk, hogy van kire várni, akkor már ott is állunk az indulás vonalán. Megtanulni várakozni, pedig nem is olyan bonyolult. Arra kell egyedül figyelni, hogy a pecsét mindkét oldala valóságos legyen. Ha a legyártott hamis jelképekből választunk, nem azt kapjuk, amit remélünk. Olyan, mint a hamis pénz: nincs fedezete. A (jel)kép, amit magunkban, értelmünkben elhelyezünk rendelkezzen egy valós párral. Ehhez kell azaz eredendő emberi képesség, hogy felismerjük saját utunkat. Ehhez nem kell semmilyen különleges végzettség, guruk, mesterek, tanácsadók, akárkik, hanem saját józanságunk és őszinteségünk, önmagunkhoz. Ha ide eljutunk, akkor meg lesz a pecsét bennünk lévő fele. S a Teremtett Világ dolgai elkezdenek hozzáigazodni ehhez a várakozáshoz. Ez olyan, mint ha egy sűrű erdőben bolyonganánk, ami sűrűn be van nőve bokrokkal, aljnövényzettel. Ebben e rengetegben bolyong a legtöbb európai ember. Sokszor már reménytelenül elveszettnek érezve önmagát. Azonban, amikor megleljük önmagunkban az Élet pecsétjének hitelesítő felét, az út el kezd kibontakozni előttünk. Elébb persze csak egy hevenyészett, alig látható ösvény a bokrok, magas fű között. De idővel az ösvény csapássá lesz, majd földúttá, végül egyszer csak kitisztul az erdő, láthatóvá válik a világ valósága és a hely is, amit kerestünk. Vagy az, akit kerestünk. S visszanézve az lesz az elképesztő, hogy miként keveredhettünk be abba az áthatolhatatlannak hitt sűrűbe?
De mikor kezdjünk neki? Mikor jön el a pillanat ehhez? Nos, nem is tudom… Talán ez a mostani, amikor ez a kérdés felmerült, ez épp jó lesz. Mert jó, ha tudjuk, hogy azért van egy a testi szemekkel nem látható Segítő, a tér és az idő minden pontján, amivel mi is érintkezünk, aki arra vár az Idők kezdete óta, hogy végre segítséget kérjünk Tőle…
