(πνεῦμα)
Először is lássuk a szó jelentését az ógörög nyelvben, majd fokozatosan tágítsuk az értelmezési körét a teológiai vizsgálódás szemszögéből is.
A szótári jelentés
A πνεῦμα (pneūma) kifejezés a πνέω (pneo) ige tárgyas alakja, mint a magyar fúni-fújni, fuvallat esetében. Jelentése:
1. fúvás, fuvalom, fuvallat, szél;
2. kifújt levegő (meleg), lélegzet, lehelet;
3. bélszél;
4. kipárolgás; illat, szag;
5. életerő, lélek;
A πνέω jelentése:
1. fúj;
2. illatot lehel, áraszt;
3. liheg, (a ló) fújtat;
4. lélegzik, él.
Ez az un. klasszikus görög használata a fogalomnak. Lényegében véve azt a természeti jelenséget értették ez alatt, amit mi szelletnek, fuvallatnak mondunk, mivel a szélmozgás gyengébbik változata. Az erősebbik, a tulajdonképpeni szél az ἄνεμος (ánemosz). Fontos megfigyelni, hogy ez az embertől független légmozgásra utal, de erről majd később. Ezt a szót, tehát a görögök a finoman lengedező szélre alkalmazták elsősorban.
Vallási értelemben is használatban volt már a klasszikus időkben is, mégpedig a dodonai jósszentély Szent Tölgyfájának leveleit megmozgató légmozgás, fuvalom elnevezéseként. Ezen susogásból igyekeztek válaszokat kapni az ott lévő jósok.
A hellenisztikus gondolkodásban a sztoikusok használták egy őselv megnevezésére. Később a gnoszticizmus ágazatai használták előszeretettel a kifejezést, bár már erős keresztény hatásra.
A keresztények a héber-arám רוּהַ (ruah) szót fordították a pneumával, követve a Septuaginta, az Ószövetség könyveinek görög nyelvű szövegét. Ezért most megvizsgáljuk a ruah szó jelentését is, hogy minden tekintetben egyértelmű eredményre jussunk.
A ruah elsődleges jelentése: szél, az a természeti jelenség, ami egy gyors, erőteljes légmozgást. Látszik, hogy ez a jelentés teljesen párhuzamos a mi szél szavunkkal. Másodsorban jelent illatozást is, akár a görög pneuma. Amikor a Ter 1,2-ben a világ teremtés előtti állapotáról van szó, ez a szó szerepel. Így Isten szele lebegett a vizek felett. De ennyivel azért ne elégedjünk meg, hanem bővítsük a kört a latinnal.
A latinban a pneuma megfelelőjeként a spiritus szót használják. Ennek jelentése: fuvallat, lélegzet, sóhaj. Ez a szó a spiro igéből származik, ami lélegezni, illatozni, fújni jelentéssel bír. A latin legközvetlenebb származék nyelvében, az olaszban az ebből származó respirare szó is a lélegezni jelentést hordozza. Itt már érzékelhetjük, hogy mennyire nem mindegy a nyelvi közeg, amiben megfogalmazzuk gondolatainkat.
Helyezzük most egymás mellé ezeket a jelentéseket:
| ruah | szél |
| pneuma | szellő, fuvallat |
| spiritus | fuvallat, lélegzet |
Miután áttekintettük a legfőbb nyelvi tényeket összesítsük, mit is tapasztaltunk.
Látjuk, hogy bár mindhárom un. szent nyelv ugyanazt a gondolatot, Isten lényének mélyét, Isten erejét igyekszik megragadni, mégis más és más eredménnyel teszi ezt. Közös a fogalmakban, hogy a levegő mozgását veszi alapul, azonban míg a héber a levegő embertől független mozgásaként jelenít meg, addig a latin már inkább az embertől függő, az ember testi működésének következményeként létrejövő lélegzetet használja. A görög kifejezés még valahol a kettő között félúton található. Mi az oka ennek? Nos, itt kell beszélni arról, hogy ez a három nyelv, három nagyon különböző nyelvet jelent. A görög és a latin bár tágabb értelemben egy nyelvcsaládhoz tartozik, az indoeurópaihoz, mint a germán vagy a szláv nyelvek is, azonban azon belül két nagyon eltérő ághoz. Ami a hébert illeti, még a nyelvcsalád is más. Ez azt eredményezi, hogy mind a szókincs, mind a szerkezet egymástól tekintélyes mértékben elüt.
Hogy jobban megértsük a felfogások különbözőségét a természet fogalmát is megvizsgáljuk. A latinban ez a natura, a görögben a φύσις (fűszisz) szónak felel meg. A latinban a születés gondolatához kapcsolódik a természet fogalma, a görögben pedig a sarjadáshoz. Hogy miért nem hoztam a héber kifejezést? Azért, mert a héberben nincs is ennek megfelelő. Ezt jelenti tehát a nyelvi távolság ezen nyelvek között.
A mi anyanyelvünk, szintúgy nem tartozik egy nyelvi közösségbe sem a latinnal, sem a göröggel, sem pedig a héberrel. Más a szerkezet, más a szókincs, más a felfogás is. Visszatérve a természet szóhoz, ez a mi nyelvünkben a teremtés, teremteni kifejezéshez kapcsolható, mélyebben pedig a tér magfogalmából bomlik ki.
Ha csupán annyi ismerettel rendelkeznénk, amennyit ez a három nyelv ad nekünk, elég biztosan állnánk már a tekintetben, hogy hogyan is nevezzük meg mi ezt a nagyon fontos fogalmat. A képlet aránylag egyszerű, hiszen, mivel a héber szó tekinthető alapnak (ti. a latin a görögöt, a görög pedig a héber (és az arám) szót fordítja, fordítja és nem megelőzi), a héber kifejezés pedig egyértelműen szél jelentéssel bír, sőt a görög kifejezés is fuvalom, fuvallat értelemben a szél fogalmát idézi. Magyarul az ennek megfelelő szellem szót tudjuk használni.
Szerencsére nem csak ilyen külsődlegesnek nevezhető támpontokkal rendelkezünk, mint amiket a nyelvészeti tények adnak, hanem belső, magából a Szentírásból, Jézus tanításából származó ismeretekkel is.
Az egyik legfontosabb támpont a Nikodémosz beszédben található. Ezt mondja Jézus:
τὸ πνεῦμα ὅπου θέλει πνεῖ, καὶ τὴν φωνὴν αὐτοῦ ἀκούεις, ἀλλ᾿ οὐκ οἶδας πόθεν ἔρχεται καὶ ποῦ ὑπάγει· οὕτως ἐστὶ πᾶς ὁ γεγεννημένος ἐκ τοῦ Πνεύματος.
Magyarul: „A szellem ott szellen, ahol akar, hallod a hangját, azonban nem tudod, hogy honnan jön és hová megy; így van mind, aki a Szellemtől született.”
Itt nagyon világosan írja le a szél természeti jelenségét Jézus, egyértelműen, szinte már szájbarágósan. Mintha szükségét érezte volna aláhúzni, milyen is az a minőség, amiben újjá kell születni annak, aki az Atya országában óhajt részesedni. Számunkra pedig azt jelenti, hogyha keressük a megfelelő kifejezést, a magyar nyelvbeli szót, akkor azt természetesen (milyen szép is a mi nyelvünk, tele utalással) a szél természeti fogalma körül szükséges keresni.
Egy további érvet is találhatunk a szellem kifejezés mellett, ha megvizsgáljuk az ember működéseit. Magyarul, hol érhető tetten a szellem az emberben, az ember működései között? A lélek ugyanis nyilvánvalóan a lélegzetben mutatja meg önmagát, ahogy azt a szó jelzi is. Tudjuk, lelkiállapotunk elég nagy mértékben jelződik lélegzetünkön. Figyeljük meg, mit is állít Jézus a szellemről. Azt mondja: akadálytalanul mozog, hangja hallható, de működése mégsem lehatárolható. Ez egy bizonyos emberi működésünkre igaz, mégpedig a gondolkodásra. Halljuk a hangját, akadálytalanul közlekedik, nem függ testünk határvonalaitól és bármilyen messzi, távoli dologra is tudunk gondolni. Nincs olyan nagy vagy olyan kicsiség, amit gondolatban ne tudnánk megragadni. És ezek még csak a világ tárgyi mozzanatai, vannak, mint tudjuk elvonatkoztatott fogalmak is. Olyanok, mint barátság, szeretet, gyűlölet, rossz vagy jó, stb. Ezek pedig nem megfogható tárgyak vagy valóságok, mégis léteznek és hatnak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az ember képes, legalábbis szellemileg a teremtésre.
Egyebek mellett ez az, ami megkülönböztet minket az állatoktól.
Most vizsgáljunk meg néhány gyakran hangoztatott ellenérvet, amit a teológusok használnak, mikor egyáltalán szóba kerül ez a kérdés. Három fő ellenérv szokott elhangozni: egyrészt a szellem kifejezés „terhelt” a felvilágosodás korának eszmeiségével, másrészt felidézi a kísértet szót és harmadszor a szellem régebbi alakja, a szellet „botránkozást és nevetséget kelt” a nagyérdemű hallgatóság sorai között1.
Nos. Lássuk ezeket a gyöngyszemeket egyesével. Ha az elsőt röviden szeretném megválaszolni, azt kérdezhetném, vajon, ha Hitler vagy Sztálin elvtárs szerette a tejet, akkor mi ne is igyunk tejet? Ha a felvilágosodás gondolkodói használták a szellem szót, sőt ezen urak hozták létre (Kazinczy, 1807), nézzünk csúnyán, szorítsuk össze fogainkat, csukjuk be szemeinket és rázzuk a fejünket, hogy nem, nem, sohasem? Gondolom érződik ennek az érvnek a kényszeredettsége, mennyire csak elfed egy egészen más gondolatot. Hiszen a kérdés nem 1807 körül merült fel és nem is a felvilágosodás eszméinek idején, hanem legkevesebb két és fél, három évszázaddal korábban, amikor ez nem lehetett ok bármiféle tagadásra. A valódi okról, majd kicsit később szólok.
A másik ellenérv a kísértet szóhoz való értelmi hasonlósága. Erre csak annyit lehet mondani, hogy a hasonlóság nem ok nélküli, ugyanis a kísértetek szellemi, testetlen lények, még a Szent Írásban is. Itt azt látjuk, amikor egy tudós ember – akarva vagy akaratlan – de csúsztatja a két fogalmat és úgy tárgyalja ezeket, mintha teljes fedésben lenne a két szó értelme, holott csupán kapcsolat van köztük. A Szent Írás is használja ebben az értelemben, amikor a tisztátalan szellemekkel való találkozását írja le Jézusnak2.
A harmadik egy igazi gyöngyszem. Ekkor az a vád, hogy a szellem szó, illetve korábbi alakja a szellet, „botránkozást és nevetséget kelt” az olvasóban. Igen, való igaz a szellet szó bizony jelentheti az ember kevésbé nemes, altesti „szelét”. De most megkérném a kedves olvasót, hogy térjen vissza ahhoz a részhez, amikor a pneuma szótári értelmeit sorolom. Itt található a 3. pont alatt, mit is értenek még a görögök e szó alatt. Ezt: bélszél. Ez van testvéreim. Ez bizony a jelentéstartalom része eredetileg is. Csodálom, hogy erről nem értesültek tudós teológusaink. Pedig egy eléggé általános használatú szótárban található ez a szörnyű tény. De ezzel itt még nincs vége, ugyanis tovább is gondolkodhatunk ebben az irányban. A pneuma szónak, tehát lehet az a jelentése, hogy az ember Istentől kapott része, szellete és lehet az is, hogy az altesti szele. Gondolkodjunk ez irányban is egy kicsit. Az ember szelleme az értelmünkben nyilvánul meg, ami beszédben jelenik meg a világban. Ez is egy szél, amit kifújunk. Értelmet hordozó lélegzet, lehelet. (Az értelem nem a lélegzetből származik, az csak hordozza ezt!) Ami a szánkból jön az jelenti az Igét, ami alul hagy el minket az a csúnya beszéd, a káromkodás megfelelője, hiszen büdös mellékterméke létünknek. Felül is szól és alul is szól a pneuma, a szellem. Felül az áldást hozó, alul a kárhozatos.
Összegezve a legkeményebb ellenvetéseket, azt mondhatjuk, hogy igazán ütős, érdemlegest nem találtunk. Igazából az ember nem is érti, hogy mi a baj a szellem szóval? Hiszen, amit felhoznak ellene, nem áll meg még a legegyszerűbb vizsgálat előtt sem. Akkor nézzünk most kicsit mögé az ellenvetéseknek, mi is lehet a gond valójában.
Ami érződik, hogy nagyon nem akarják az európai kultúrán nevelkedett teológusaink ezt a szemléletet, hogy szellemileg értelmezhessük a Tanítást. Nagyon érződik az is – nem csupán itt, hanem nagyon sok tudományterületen –, hogy az értelmiségijeink nem saját szellemi terméket hordoznak, hanem nyugatról idehozott másolatokat. Ez igaz a szavakra és fogalmakra is. Általánosnak nevezhető az a gyakorlat, hogy figyelmen kívül hagyják a magyar szavak belső lényegi értelmét, és látszólagos hasonlatosságok alapján, tükörbe fordítanak le indoeurópai szavakat. Gyakorlatilag úgy használják szavainkat, mintha nem is magyar, hanem indoeurópai szavak lennének. Ez nem csak manapság van így. Így volt ez régen is, akkoriban is, mikor felmerült a fordítás. Ne feledjük, hogy nagyon régen dőlhetett el, több száz évvel ezelőtt. Már a tizenötödik század elején, az un. Huszita-biblia korában heves indulatokat váltott ki ez a kérdés. Már akkor sem érdemi érvet hoztak fel, hanem érzelmi indulatot keltve vitáztak, már ha vitának lehet azt mondani. Azt is tudni kell, hogy akkoriban még a latin volt a meghatározó nyelv, sokkal inkább, mint napjaink angolja. Olyan volt akkoriban a szellemi helyzet, Európában, mintha ma Magyarországon és minden európai országban az összes vagy csaknem az összes könyv, tankönyv, újság angolul jelenne meg. Aki nem tudott latinul, gyakorlatilag nem volt része a szellemi közéletnek. Így természetesnek tűnik, hogy a latinitás szemszögéből vizsgálták ezt a kérdést is. A latinban pedig, mint ahogy azt már láttuk korábban, a spiritus kifejezés elég közel van a magyar lélek szó értelméhez. Tulajdonképpen tükörben fordítva jelenti azt, hogy Lélegzet a lélegezni jelentésű spiro igéből képződve. Erre erősít rá, hogy az ószövetségi iratokban is Isten a szellemét (ruahját, pneumáját) kileheli, mikor mozgásba hozza. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy az első fordítások idejében3 még erős lehetett a régi magyar hitvilág, ami ellen küzdöttek az egyházi személyek. Valószínűleg azt hitték, minél távolabb van a fogalomkészlet a magyar vallástól, annál jobb lesz. Ezért lehetett szükség a fény száműzésére is, mivel ennek fontos szerepe volt „a szkíta népi nemzeti szertartásban”4. Ami engem igazában érdekelne, az az lenne, hogy miként tudtak öt évszázadon – sőt tulajdonképpen hat vagy talán hét évszázadon – keresztül eléldegélni a ténnyel, hogy míg minden nyelvben három, ill. négy fogalommal írják le az ember lényét a Szent Írásban, addig mi be kell érjük kettővel. Nálunk test és lélek, mindenütt máshol test-lélek-szellem. Egy olyan indoklást is olvastam valahol, hogy a magyar lélek fogalom olyan „gazdag”, hogy ez is, meg az is belefér. Így. Ezzel lapos érveléssel nehéz vitatkozni.
Azonban a magyar nyelv nem így működik. Mindig belülről bomlik ki a tartalom és van belső összefüggés a szó, mint alakzat és jelsor, ill. a fogalom között, amit megjelenít. Így a lélek a lélegzethez kötődik, mivel ezt a jelenséget veszi alapul az ember és állat lélegzetét és nem tömöríthető bele a szél, hisz még alakilag is teljesen különböző. A szellem pedig a szélhez tartozik, ami egy egészen más minőségű természeti jelenség és ezek – a szél és a szellem, a szellet – szorosan össze is tartoznak.
1 Dr. Varga Zsigmond, Újszövetségi görög-magyar szótár c. könyvéről van itt szó (793. old.). Ő is megfogalmazza ezeket az általánosnak mondható ellenvetéseket.
2 Megjegyzendő, hogy az említett könyv szerzője is protestáns író és tudni való, hogy az elmúlt időkben a revideált Károli fordításból teljesen száműzték a szellem kifejezést. Talán azért, hogy ha nem látjuk a szót, akkor nem is lesz mit kérdezni.
3 Már a 14. század végéről vannak hosszú, összefüggő vallási szövegek hazánkban – Szent Ferenc élete.
4 Idézet az I. András alatt meghozott törvényből. (1050 körül)
Balázs Károly így határozza meg a szellem szót
πνεῦμα (pneuma) szócikk
488. oldalon
A 4054-ből πνέω (pneo) képzett főnév a -μα végződéssel, amely egy tett következményeként beállt állapotra utal: a fújás hatása. Ez lehetett gyenge szellő, fuvallat, Jn 3,8; Zsid 1,7; vagy hirtelen és heves légroham /Csel 2,2/. Alapgondolata a héber רוּהַ (rúach) = szél szóból ered, és ennek fogalmi megfelelőit használják a legtöbb nyelvben. A szellem szó jelentése sokrétű. A NIDNTT (1986) ezt írja: „pneuma, spirit, a word of great significance in the NT … (III/689 old.) = „ a szellemigen jelentős, fontos szó az Újszövetségben.”
1. A szellem a tett, élet és értelem láthatatlan és megfoghatatlan ereje. Jahve volt az, „aki leheletet adott a rajta (a földön) levő népeknek és szellemet a rajta járóknak.” Ézs 42,5 – IMIT zsidó fordítás.
Minőségileg magasabb rendű életet e földre Jézus Krisztus hozta el. „Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám, megelevenítő szellemmé (1Kor 15,45). „Az igék, melyeket én nektek szólottam, szellem és élet” (Jn 6,64) Az új teremtés részese, birtokosa is a fiúság szellemének. Róm 8,15.
2. A szellem az az isteni erő, amely megnyilvánult az Ő láthatatlan, megfoghatatlan működésében, Jn 4,24. Isten Szelleme, a Szentszellem (régi, megszokott szavunk szerinti: Szentlélek), az egy adott helyen és időben működésben levő Isten, Mt 1,18; Jn 3,8; aki bemerít megtisztulásra, ApCsel 1,5; egybefoglal, egyesít, 1Kor 12,13. Annak, akit betölt, kijelentést ad, ApCsel 2,4; Ef 5,18; megpecsétel, a megőrzésre (ez a Szellem foglalója), Ef 1,13. A múltban a Szellem Isten szolgáira szállt egy-egy feladat elvégzésekor /Bír 3,10; 14,6/, most otthont készít magának a szentekben, 1Kor 3,16.
3. A szellem az élet alapja, mert minden élet a földön és a világmindenségben egyaránt /Róm 11,36/ Istenből indul ki: „szellem az Isten” (Jn 4,24; Kámori fordítása 1870). Mind az embereknek /1Móz 6,17/, mind az élő állatoknak van élő szelleme, /Préd 3,21/. A szellemet mindig következetesen meg kell különböztetni a lélektől, amely a szellemnek a testtel valő egyesüléséből állt elő. „Ha csak önnönmagára fordítaná szívét, önnönmagához visszavonná szellemét és leheletét: kimúlna minden halandó együttesen s az ember porhoz térne vissza.” /Jób 34,14-15/IMIT.
Az „élet leheletéből” és az anyag találkozásából létrejött „élő lélek” (nem szellem!) tudatos érzésekből, érzékelésekből áll (érzés, látás, hallás, ízlelés és szaglás). Az élő hitre jutott, megváltásban részesült, új életet nyert hívő emberre is igaz az az alapelv: „a szellem az, ami megelevenít” (Jn 6,64).
Minden élőlény éltető közös szelleme az Istenhez tér vissza. Ez nem tudatos, az élőlények nem önálló tudattal rendelkező része. Az emberben levő szellemet és lelket csak az Isten Igéje tudja teljes biztonsággal szétválasztani, mert az: „behatol a lélek és a szellem … gyökeréig” (Zsid 4,12)
4. A szellemek a természetfeletti világ és a spiritizmus létező valóságai, 2Krón 18,20; hús és csont nélküliek, Lk 24,39. Ezek általában tisztátalanok és gonoszak, különbféle betegségek hordozói, /Lk 9,37-43; ApCsel 19,12/; pl. a siketnéma szellem, /Mk 9,14-29/; a jövendőmondás szelleme /ApCsel 16,16/; a hitető szellemek /1Tim 4,1/; stb. Továbbá a démonok /régiesen ördögök/, Lk 4,33; és az „égi magasságoknak gonosz szellemei” (Ef 6,12). A jó szellemek az angyalok, Jel 4,5; a mennyei lények, fejedelemségek, hatalmasságok …A szellemek Atyja szintén Isten, Zsid 12,9.
5. A szellem az emberi tettek alapja, Lk 8,55; 2Kor 12,14; mint például a szelídségé, 1Kor 4,21; a prófétaságé, Jel 19,10; a hité, 2Kor 4,13; az erőé, a szereteté és a józanságé, 2Tim 1,7; de beszélünk a rabszolgaság, Róm 8,15; kábultság, Róm 7,6; és a világ, 1Kor 2,12; szelleméről is.
6. A szellem ellentétben áll a betűvel, (nem a Szentíráséval, hanem a törvényével), 2Kor 3,6; Róm 7,6; és a hústesttel, Gal 5,17.
7. Minden embernek van saját szelleme, 1Kor 2,11, de azért az ember nem egy a szellemek közül. A szelleme nem elkülönített személy, ahogy a teste sem az. Közvetít a szellemi világok felé, a test pedig az anyagi világok felé. Az ember hármasságát a Biblia világosan tanítja: mind szellemi, mind lelki, mind testi valótok…” (1Thes 5,23 – Károli próbakiadásában, 1951 a rk. ford. 1976.). Istennek is van szelleme, 1Kor 2,12. Egy ember távol lehet testben, térben, 1Kor 5,3; vagy időben, Jel 1,10; mégis jelen lehet vhol szellemben. Az embert megszálhatja egy tisztátalan (gonosz) szellem, Lk 6,18, de arra is meg van a képessége, hogy az isteni Szellem tulajdonságait bemutathassa életében, Ef 1,17.
8. Krisztusnak is van önálló szelleme: „ha pedig Krisztus szellemét nem birtokolja, az nem az Övé” (Róm 8,9-10). Ez ma a Krisztus Teste Ekklézsiája (Egyháza) tagjaira vonatkozik. Ez a vérkeringés, amely összekapcsolja, élteti a világ minden táján élő EGY TEST tagjait, és majd egykor a Fővel való egyesülés, feltámadás után a teljes Testet.
A magyar szellem szavunk nyelvújítási alkotás (Kazinczy, 1808) az ősi „zellet” (szellő) szavunk helyett. Sajnos, nagyon sok ősi szavunkat, amelyek közel álltak a Biblia eredeti fogalmaihoz vagy azonosak voltak velük, a nyelvújítás eltüntette, vagy elhaltak, esetleg az Egyház merevsége miatt a világi szóhasználat kisajátította és egyoldalú tartalommal töltötte meg őket.
A Biblia un. „huszita” fordításából (a 15. század első fele) fennmaradt szövegrészekben (Bécsi-kódex, Müncheni-kódex, Apor-kódex)a latin „spiritus” szó magyar megfelelője a „szellet”, beleértve a „Spiritus Sanctus” visszaadását is, például: „Ő szent szelletben keresztel meg tütöket”. Eredetileg a „szellet” a régi magyar nyelvben, a héb. és a gör, használatnak megfelelően többféle jelentést is hordozott, a legtöbb esetben jó v. gonosz szellemmel volt kapcsolatban.
A 15.-17. századi szövegekben az elvont, „lelki” jelentés mellett durva, alpári hangulatú környezetben is felbukkan a „szellet” szó: például „alsó szellet szagú dög” (Méliusz Juhász Péter, 1568); „sok puffasztó szelletek” (Comenius, 1643). Alighanem ezek a szélsőséges jelentésárnyalatok riasztották el mind a katolikus, mind a protestáns bibliafordítókat a „szellet” szó további használatától.
A gyulafehérvári ferences krónika (1420-1433), már foglalkozik a Huszita-fordítással, kiemelve, hogy: „hihetetlen ’eretnekség’ volt benne, az ember el nem mondhatja, – a Szentlelket is szent szelletnek nevezi”. A latin szöveg szerint: „SIMPLEX THEOLOGUS, PURUS HAERETICUS EST, nam istam dictionem spiritus sanctus expouserunt sie: zent zelleth …” A fordítást tehát azért is elvethetjük, mert a „Szent Szellemet” – Szent Szelletnek adták vissza. Közli. Döbrentei G. az MTT /az MTA elődje/ kiadványában: II. r. XXIII. o. Buda, 1838.
A Huszita-fordítás után csak 1870-ben kísérelte meg következetesen megkülönböztetni a lélek és a szellem szót a teljes bibliafordításban az evangélikus Kámory Sámuel theol. tanár (Pozsony). A Szentlélek összetételt azonban meghagyta azzal az indoklással, hogy az egyértelmű a magyar olvasó előtt és nem idegen, mint a Szentszellem kifejezés. Ezt az alapelvet méltó lenne (lett volna) követni, mint átmeneti megoldást.
A magyarországi Ószöv.-i zsidó fordítókat nem zavarta a ker. egyházak hozzáállása (IMIT 1898-1907) és a héber רוּהַ (rúach) = SZÉL, szellem szót pontosan adták vissza.
Az 1975-ben megjelent ún. ökumenikus Biblia kiadása előtti utolsó mátraházai megbeszélésen – hosszas vita után – született egy kompromisszumos megoldás: az elkészült szövegen már nem változtatnak, de a margón mindenütt jelölni fogják, ahol a szellem előfordul. Mindez azonban csak ígéret maradt.