| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 |
| 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 |
| 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 |
A Lukács evangéliuma az Újszövetség harmadik könyve, a négy kanonikus evangélium egyike. Máté evangéliumával és Márk evangéliumával együtt az úgynevezett szinoptikus (együtthangzó) evangéliumok közé tartozik.
Szerzője Lukács, aki valószínűleg Szíriában csatlakozott Pál tanítványi köréhez. Ő maga orvos volt. Ezt Szent Iréneusz és a Muratori töredék is alátámasztja, megerősíti.
Azt a helyzetet, melyet szerzője szem előtt tartott, mindenekelőtt az határozta meg, hogy már meglehetősen nagy időbeli távolság választotta el a leírt eseményektől, így már lezártaknak tekintették őket, és nem a küszöbön álló ítélet előjeleit látták bennük, ahogy azt a Lk 21 felölelte parúziabeszédnek Márk leírásával való egybevetése v. az evangélium megfelelő helyein Mk 1,15 és 9,9-13 kihagyása tanúsítja. Mivel a kortársak megtapasztalták, hogy Jézus fellépése és várt újraeljövetele (parúzia) közt egyre több idő telik el, figyelmük a jelen felé fordult és a hétköznapi dolgokra összpontosult. Ezért az igehirdetés szembekerült azzal a követelménnyel, hogy a hagyományok megbízhatóságát igazolja, Jézus fellépésének maradandó értékét, a későbbi nemzedékek szempontjából is életbevágó voltát kiemelje, végül elhárítsa azt a veszélyt, mely a vég be nem következtével a hitet fenyegette.
1. A szerző nem csupán a hagyomány továbbadását tekintette feladatának; ezt előtte már sokan megtették (vö. Lk 1,1-4). Arra törekedett, hogy az események lefolyását kezdettől nyomon kísérje a hagyománytört. szempontok szem előtt tartásával, hogy így folytonosságát bebizonyítva a hagyomány megbízhatóságára és hitelességére annál inkább rámutathasson. Ez a törekvése magyarázza azt is, miért foglalkoztatta annyira a tanúul kiválasztott apostolok pontosan meghatározott köre.
2. Jézus élete történek jelentőségét az evangélium szerzője azzal igyekezett kidomborítani, hogy beillesztette az egész üdvösségtörténetbe, és meghatározta az időpontokat és a helyszíneket. a) A Szentlélekkel és hatalommal felkent (ApCsel 10,38) Jézusnak egész élete és működése, az Isten igéjének (rhéma, ‘dabar‘ értelemben, vö. Lk 2,15.19.50; ApCsel 5,20) beteljesedése, ahogy azt az üdvösség ósz-i rendjében a törvény és a próféták előre hirdették (vö. Lk 1,70; 24,27.44). Mégis, az üdvösség Jánosig terjedő (vö. 16,16) ósz-i ideje és a Jézusban megvalósult új szövetség (vö. 22,20) között csak annyiban van meg a folytonosság, amennyiben ez Jézus családfájában (3,23-38) és a gyermekségtörténetben Jézus szűztől való születésének hírüladásában (1,26-38) kifejeződik: a Dávidnak adott ígéret Jézusban teljesedett be; de Jézus nem egyszerűen Dávid utóda, ahogy a nép várta, hanem egyszersmind az új Dávid is (ennek jele, hogy mint az 1. Dávid, Jézus is Betlehemben született), akivel Isten – ígéreteit teljesítve – mindent teljesen újra kezdett. Ennek az új kezdetnek, melyet a Szentlélek kiárasztása előtt maguk a tanítványok sem voltak képesek felfogni, fő jellemzője az, hogy a Sátán hatalma megtört és elkezdődött Isten uralma: Jézus életében, halálában és feltámadásában megnyilvánult az Isten szeretete. Így Jézus élete, ill. az az idő, melyet a földön töltött, az üdvösség történetében „az idő közepe” lett (H. Conzelmann): az üdvösség ósz-i ideje előkészítette, a következő időnek, az Egyház idejének pedig megvetette az alapját. Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelével kezdetüket vették „az utolsó napok” (ApCsel 2,16), melyekben Jézus mennybemenetele által Jeruzsálemtől kezdve az egész földön minden népnek (vö. Lk 24,47; ApCsel 1,8; 2,5) megnyílt az út az üdvösségre. – b) Így „ennek az életnek” (ti. Jézusénak, 5,20) egész befolyása, tört-e útmutatás az igehirdetéshez. A szenvedés megjövendölése és a szenvedéstört. pedig arra utal, hogy Jézus élete, a konkrét tört. helyzeten túlmutatva mintaképül szolgál. Épp ezért az evangélista úgy mutatja be, mint utat, melyen Jézus előrement, és melyen a tanítvány követi (Lk 9,57; 14,27). Jézus életének az üdvösségre vezető út ősmintájaként való bemutatása volt az evangélista célja az „úti beszámoló”-val, nem pedig az, hogy Jézus vándorlásait tört. hitelességgel leírja (a helyszínre és az időpontokra vonatkozó adatai homályosak). Annál nagyobb hangsúlyt kap viszont Jézus állandó úton léte és állandó tudatos Jeruzsálem (= az Istennel való találkozás helye) felé törekvése (9,51; 13,22.32; 17,11; 19,11; vö. 2,22.41). Jézus egész életében tanúsított magatartása a föltámadással kapta meg igazolását (ApCsel 16,17; vö. 3,15). Ezért Jézus föltámadásának tanúsítása az alapja Jézus útja maradandó voltának, érvényben maradásának és az üdvösség útjaként való hirdetésének.
3. Jézus életének útként való értelmezése, ill. bemutatása Lukács egész tanítására hatott. Jézus hittel való megvallása, mely útjának követésével egyenértékű, a végsőkig való hűségben kap igazolást (Lk 8,15; 14,28; 21,19), ha az Emberfia eljön, így talál majd hitet a földön (18,8). A szorongatások és a mindennapi gondok egyaránt veszélyeztetik a hitet (vö. a magvetőről szóló példabeszédet Lukács megfogalmazásában 8,4-15), ezért kívánja meg Jézus minden tanítványától, hogy minden nap vegye vállára keresztjét (9,23), állandóan és szünet nélkül virrasszon és imádkozzon (18,1-8; 21,34-36), s őrizkedjen főleg a gazdagságban rejlő veszélyektől (12,13-34; 14,33; 18,18-30).