Az ember szellem-lélek-test szerves egysége. Az ember szelleme az, ami Isten gyermekeivé tesz minket. I. Kor 2,11
Mert, ki tudja az emberek emberi dolgait, ha nem az ember szelleme, ami benne van? Amint az Isten dolgait egy sem ismeri meg, ha csak nem az Isten Szelleme.
τίς γὰρ οἶδεν ἀνθρώπων τὰ τοῦ ἀνθρώπου εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ ἀνθρώπου τὸ ἐν αὐτῷ; οὕτως καὶ τὰ τοῦ θεοῦ οὐδεὶς ἔγνωκεν εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ θεοῦ.
A szellemünk pedig, gondolataink tere, amit értelmünk rendez értelmes rendszerbe. Gondolatainkkal ragadjuk meg mind külső, mind belső valóságunk elemeit, mozzanatait, történéseit. Mint megannyi kéz, mely megfogja, megragadja a valóságot számunkra. Akárcsak a fog, ami az éltető élelmet fogja meg, ragadja meg és rágja meg és teszi alkalmassá az emésztésre a szervezet számára. Ahogy a valóság gondolatokba fogalmazása teszi alkalmassá ugyanezen valóság megemésztését az elme által az értelem számára. Megfogalmazott gondolataink, tehát hozzásegítenek az Élet pillanatainak értéséhez.
Azonban vannak meg-nem-fogalmazott gondolataink is. Ezek a valóságunk azon mozzanatai, elemei, amiket vagy nem veszünk észre vagy ugyan észre veszünk, de mert tartunk a megfogalmazottságból származó felismerésektől, inkább elfordítjuk belső tekintetünket róluk. Ezek azonban jelen vannak szellemi terünkben így is, csak kerülgetni kell őket. Ahogy szaporodnak, úgy szűkül az a tér, amit a magunkénak tudhatunk. Ha nem vigyázunk, tudatunk belső tere tele lesz ilyen tilalomfákkal. Ebből következik aztán, hogy Élet-pillanataink egyre nagyobb részét mulasztjuk el. Hiszen felismerésükhöz épp a megfogalmazottságra van szükség. Ezek azok a pillanatok, mikor kitekintünk az időben száguldó lényünkből és megpillantjuk a jelet: “Jöjj [és lásd!]”
Ezek a jelek soha sem véletlenül bukkannak fel.
Megfogalmazott gondolataink, ugyanakkor kimondásra is várnak. Ez is először belül történik meg. Aztán, a már letisztult ‘mondat’ elhangzik, azaz valósággá válik. Ez így leírva persze sokkal körülményesebb, mint ahogyan legtöbbször zajlik. A két szakasz között alig másodpercek vannak – legtöbbször. A meggondolt gondolat sokkalta ritkább életünkben, amik mögött évek is lehetnek.
És itt vannak a ki-nem-mondott gondolatok. Az elhallgatott, magunkba temetett Élet-pillanatok. Elhagyatott belső ösvények, melyek a félhomályból a fényre vezetnek. Ezek egyúttal lényünk legtitkosabb belső szobái, ahol féltve őrizzük valódi kincseinket. Kincsek és hiányok egy helyen. Ugyanazon ládikákban őrizzük mindet. Az ösvények a gondolkodás ösvényei, amelyeken haladva (végig-gondolva) végül feltárulnak az Élet-pillanatok mögött felsejlő valódi teendők.
Jöjj. Lásd. Értsd. Tedd.
És legfőképpen (Mt 28,10.20):
Μὴ φοβεῖσθε· … ἐγὼ μεθ᾽ ὑμῶν εἰμὶ πάσας τὰς ἡμέρας ἕως τῆς συντελείας τοῦ αἰῶνος.
Ne féljetek! … én veletek vagyok minden nap e létnek a végeztéig!
