János könyve

A János apostol által írt könyv fejezetei a következők:

1 2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21

Rövid leírás róla és az evangéliumáról.

János apostol Bethszaidában született Kr.u.: 15 körül és (talán) Efezusban halt meg 100 körül. A leghosszabb ideig élt apostol volt, aki iránt már Jézus is különös figyelemmel viseltetett. Ő volt a “kedvelt tanítvány”. Szent Pál a Galata levélben (Gal 2,9: “Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek” “Ἰάκωβος καὶ Κηφᾶς καὶ Ἰωάνης, οἱ δοκοῦντες στύλοι εἶναι”) az Egyház oszlopai között említi, akik kéznyújtással hitelesítik Pál és Barnabás nemzetek közötti működését. Az Apostolok Cselekedeteiben Péterrel együtt áll a Nagytanács előtt, a meghívás történetben is közvetlenül Péter és András után, a Zebedeus testvérek következtek testvérével Jakabbal. Jelen van Jézus színeváltozásakor, Jairus leányának feltámasztásakor, a Getszemáné kertben, mikor Jézuson szorongási roham vesz erőt az elkövetkező megpróbáltatások ismeretében, ő az, aki az utolsó vacsorán Jézus keblére hajolt, aki Jézus keresztje alatt Szűz Máriával és Magdalai Máriával ott van egyedül a tanítványok közül. A feltámadáskor pedig Péter előtt ér oda a megnyílt sírhoz.

Jézus mennybemenetele után Péterrel egy ideig Jeruzsálemben térített. Miután a Templom díszkapujánál egy sántát meggyógyítottak, a főtanács elfogatta őket. Szabadulása után Péterrel együtt Szamariában bérmált, majd Efezusban telepedett le s vezette a ker. közösségeket. Domitianus idején (Kr. u. 81-96) Rómába idézték, forró olajba dobták, amiből sértetlenül szabadult (innen a nép nyelvén: Olajbafőtt). Patmosz szigetére száműzték. Nerva (96-98) idején visszatért Efezusba, ahol Traianus (98-117) alatt igen öregen, természetes halállal halt meg.

Az Újszövetségben öt munkát tartanak nyilván az ő neve alatt. A János evangéliumot, a Jelenések Könyvét, János első levelét, János második levelét, János harmadik levelét. Emellett több apokrif irat is maradt fenn az ő nevében.

Sírja Efezusban már a 2. sz: bizonyíthatóan egy falazott sírkamra. Későbbi a kereszt alakú síremlék, mely fölé vsz. a 4. sz: hatalmas templomot emeltek, ez a Közel-K kiemelkedő zarándokhelye volt. I. Celesztin p. (ur. 422-432) fölszólítására az efezusi zsinat atyái is „tisztelték a nagy apostol maradványait, az apostolét, aki ott prédikált”. Jusztinianosz cs. (ur. 527-565) hatalmas kupolás bazilikát építtetett a régi templom helyére. Az épület magva most is, mint azelőtt, a földalatti kripta János sírjával. Amikor a szeldzsukok nemzetsége került uralomra, kirabolták a templomot, és iszlám imaházzá alakították át, majd bazár lett, melyet egy földrengés teljesen elpusztított. 1990 előtt helyreállították a jusztinianoszi bazilika egy részét. Evangelista jelképe a sas. A bizánci művészetben agg apostolként, míg a nyugatiban fiatal emberként ábrázolják.

A Magyar Katolikus Lexikonból: “Mo-i gótikus szárnyasoltárai: Aranypatak (1500), Bakabánya (1490), Bártfa (1480), Csegöld (1494), Csíkszentlélek (1510, Vir dolorum), Felsőerdőfalva (1490, 1896 óta a budavári Nagyboldogasszony-tp-ban), Frics (1500, 1955: a turócszentmártoni Múz-ban), Esztergom (Ker. Múz. 1470, Vir dolorum), Hervartó (1524, Vir dolorum), Héthárs (1526, Vir dolorum), Jánosrét (1470), Kassa (1516), Késmárk (1470), Liptószentandrás (1512), Liptószentmiklós (1470), Ludrófalva (1510), Malompatak (1500, Vir dolorum), Nagydisznód (1525), Nagyőr (1450, Vir dolorum), Pónik (1512), Rádos (1520), Szászbogács (1518), Szepeshely (1470, 1480 és Vir dolorum, 1470). Szepesszombat (1503 és Vir dolorum, 1503), Szmrecsány (1510), Zsidve (1508). – Lőcse Szt Jakab-tp-ában (1520) a 4 János (~, Ker., Alamizsnás, Aranyszájú) képciklusa együtt látható. Az egyik tábla a Legenda Aurea nyomán azt a mozzanatot ábrázolja, amikor az ap. halála előtt pár nappal látomásban részesül: Jézus maga hívja meg legkedvesebb tanítványát a mennyei lakodalomba. ~ a tp-ban gödröt ásatott, és a következő vasárnap a hívek szeme láttára beléereszkedett. A gödröt hirtelen vakító fényesség árasztotta el. Amikor eloszlott, az evang. már nem volt benne, mert a mennybe vitetett. Az ábrázolásnak ritka ném., fr. párhuzamai is vannak, kk. hazánkban egyedül áll. Az oltáron ~ életének, legendájának jelenetei: látomása, Drusiana föltámasztása, a méregkehely csodája, és a fönti, amelyet a kutatás addig a donátor ábrázolásának tartott. -“

Az evangélium János szerint

A négy kanonizált evangélium egyike, amit a hagyomány János apostol szerzeményének tekint. Bár lejegyzi Jézus életének és főként tanítói működésének történetét, azonban ezt nem szigorú időrendben teszi. A hangsúly a tanításon van. Így a beszédek, történetek, példázatok nagy teret kapnak. De a példázatok kifejtése is alaposabb, mint a szinoptikus evangéliumokban.

Szerkezetében két fő részt szoktak észrevenni. Az első rész az 1,19-12,50-ig terjedő rész, amit a Jelek könyvének is szoktak nevezni. A második rész a 13,1-21,25-ig terjedően a szenvedés és megdicsőülés könyvének is nevezhető. A jelek:

  • 2. fej.: A kánai menyegző a bor átváltoztatása és a templom megtisztítása
  • 3. fej.: Jézus és Nikodémosz párbeszéde a Szellem természetéről és a Kereszt és a mennybemenetel jeléről, Beavató János tanúsága Jézusról
  • 4. fej.: Jézus és a szamáriai asszony – az Élet vize, az igazi élelem jele, a magvető és az arató összekapcsolása, a tisztviselő fiának gyógyulása
  • 5. fej.: A beteszdai gyógyítás
  • 6. fej.: A kenyérszaporítás és az eucharisztikus beszéd – Jézus az Élet kenyere
  • 7. fej.: Jézus a sátorok ünnepén prédikál
  • 8. fej.: A házasságtörő asszony, Jézus prédikál a zsidóknak
  • 9. fej.: A vakonszületett meggyógyítása
  • 10. fej.: Jézus a jó pásztor, vitázik a zsidókkal a Chanuka (felavatás) ünnepén
  • 11. fej.: Lázár feltámasztása, a Szanhedrin halálos ítélete Jézus ellen
  • 12. fej.: A betániai megkenetés, bevonulás Jeruzsálembe, Jézus halálának teológiai értelme

1. Általános sajátságok. Az egyh. hagyományban a ~ János neve alatt szerepel, és követi az ap. igehirdetés módszerét: tanúskodik Jézus nyilvános működéséről Ker. Szt János föllépésétől a mennybemenetel napjáig (ApCsel 1,22). A szerző maga mondja ki a kv. végén, hogy Jézus istenfiúságát szándékozott igazolni és ezzel az embereket hitre akarta vezetni. – Szerkezete. Az ünnepélyes előszó (Prologus) után az első főrész Jézus tetteit és beszédeit (1,19-12,50), a második szenvedését és föltámadását (13,1-21,25) mondja el. A ~ sokkal kevesebb eseményt közöl Jézus nyilvános működéséből, mint a szinoptikusok, de azokat hitbeli jelentésük szerint írja le, a beszédeket viszont úgy csoportosítja, hogy azokon keresztül fölismerhetjük Jézusban az Atya küldöttét és Fiát, aki életet, üdvösséget hoz az embereknek. – A ~ események sorozatát adja minden szigorúbb szabály nélkül, s azokon keresztül mutatja be Jézus találkozását azzal a világgal, amely nem fogadta be. Egyben azt is elénk állítja, hogy milyen nehézségek legyőzése árán alakult ki a Jézusba vetett hit. A szinoptikusok először Jézus galileai működéséről beszélnek, utána a Júdeában történtekről, ill. Jeruzsálemben a szenvedés hetéről. A ~ban ezzel szemben Jézus gyakran változtatja a helyét, s hosszabb időt tölt Júdeában és Jeruzsálemben, amiből arra követketethetünk, hogy a szerző külön jeruzsálemi hagyományt dolgoz föl (1,19-51; 2,13-3,36; 5,1-47; 7,14-10,42). Emellett János legalább 3 húsvétot említ (2,13; 5,1; 6,4; 11,55), s így Jézus működésének idejét 2 évnél mindenképpen hosszabbra kell tenni. – Az előadás módja is különbözik a szinoptikusokétól, akik rövid kijelentések gyűjteményét adják, s a szűkszavúan leírt csodákat is csak néhány szóval magyarázzák. Ezzel szemben János kevés csodáról és eseményről emlékezik meg, de azokat teol-ilag bőven értelmezi; szereti a párbeszédes, dramatizáló előadást. – A szinoptikusokkal közös anyag a ~ban: Ker. János működése, a Jordánban való keresztelése (a Keresztelő alakja azonban a ~ szerint nem szigorú aszkéta, s az ítéletről szóló beszédei hiányoznak, ehelyett a Keresztelő tanúskodása kerül előtérbe); a kereskedők kiűzése a templomból (2,13-21), a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása (4,43- 54), egy inaszakadt (5,1-15) és egy vak meggyógyítása (9,1-41), a kenyérszaporítás, a vízen járás (6,1-21), a betániai vacsora, a keresztre feszítés és a húsvéti események. – A szinoptikus hagyomány által megőrzött anyagból a János evangéliumban nem szerepel Jézus megkísértése, a színeváltozás, az Oltáriszentség rendelése, a hegyi beszéd, a példabeszédek gyűjteménye és az ítéletről szóló beszéd. Az Isten országa kifejezés egyszer szerepel (3,3-5), helyette inkább az élet, az örök élet fordul elő. A János evangélium szereti az ellentétpárokat: Isten-világ, világosság-sötétség, élet-halál, emberi dicsőség-Isten dicsősége. Hoz olyan történeteket is, melyek a szinoptikusoknál hiányzanak: kánai menyegző, Jézus beszélgetése Nikodémussal, a szamariai asszonnyal, Lázár föltámasztása, lábmosás, búcsúbeszéd, főpapi ima, de a szenvedéstörténetben és a húsvéti eseményekben is vannak új jelenetek. – A szerző olyan környezetben élt, ahol találkozott a görög szellemmel, a K-i miszticizmussal (gnózis) és a hellénizmus felé nyitott zsidósággal, de megőrizte a ker. közösségben gyökerező eredetiséget. Minden részlet arra irányul, hogy Jézus Krisztusban az Isten Fia jelent meg, s a benne való hit vezet az üdvösségre (20,30). – Az evangélista nem elégszik meg a nyers tények közlésével, hanem igyekszik kifejteni a jelentésüket (9,1-4): bemutatva, hogy Jézus a nyilvános tevékenységén és kereszthalálán át lépett be az Atya dicsőségébe, Jézus életének és tetteinek mély értelmére is rávilágít. A Szentlélek kiáradása is az Ő érdemeinek gyümölcse, s egyben megdicsőülésének bizonyítéka (7,39;16,7; 20,22). A Szellem vezeti el az Egyházat a teljes igazságra, vagyis arra, hogy megértse a megtestesült Igét és a megváltás misztériumát (16,5-15). A János evangélium tehát megértő visszaemlékezés Jézus történetére (2,21-22; 12,16; 14,26; 15,26). A keresztény fölfogás szerint ez a megértés úgy jön létre, hogy a Jézusban végbement eseményeket szembesítik az ósz-i jövendölésekkel és előképekkel. Ezek fényt derítenek Jézus tetteinek üdvtörténeti mivoltára (2,17; 5,37-47; 7,17; 12,37-42;19,36-37). – A 20. sz. biblikusok a ~val kapcsolatban „kérügmatikus történet”-ről beszélnek, mivel minden az igehirdetés szolgálatában áll, v. „minőségi történetről”, mert az események hitbeli vetülete is kifejezésre jut. A régiek, mint pl. Alexandriai Kelemen, „szellemi evangélium”-ot láttak benne. Krisztusnak és tetteinek ez a mély megértése gyakran a szimbólumok alkalmazásában jut kifejezésre, ill. abban, hogy az események egyúttal magasabb jelentést hordozó szimbólumok is. A tanítványok fokozatosan vették észre, hogy Jézus tetteit és szavait különböző szinteken lehet értelmezni, s szavai és tettei mindig önmagukon túlmutatnak. A jelnek és a jelképnek tehát nagy fontossága van, mert fölhívja a figyelmet egy tett v. kijelentés többféle értelmére (3,14-15; 8,28; 12,32). Azonkívül bizonyos helyeken megtalálható az irónia is az ellenfelek kijelentéseire vonatkozólag, s ez jelzi, hogy szavukat más értelemben kell venni, mint ahogy ők gondolják (7,52; 9,24-27; 11,49; 12,19; 16,30; 19,18- 22). A szöveg mondanivalójának megértését csak az Igazság Lelkének jelenléte biztosíthatja. –

2. Szerzője. A János evangélium nem egyszerűen egy szemtanú elbeszélése, melyet az események után bizonyos idő elteltével leírt, hanem hosszú érlelődés gyümölcse. Ezzel együtt is befejezetlennek látszik, amit a szerző sem titkol. Ezért alakult ki a vélemény, hogy János evangéliumot, ahogy ma a kezünkben van, a szerző tanítványai jelentették meg, akik hozzákapcsolták a 21. fej-et és néhány magyarázó megjegyzést (4,2; s talán 4,44; 7,39b; 11,2; 19,35). – Maga a szöveg nem ad eligazítást szerzőjéről és keletkezése idejéről. A 21,24 azonban azonosítja a szerzőt a „szeretett tanítvánnyal”, aki a húsvéti eseményekben ismételten föltűnik (13,23; 19,26; 20,2): ő az a „másik tanítvány” is, aki már előbb is szerepelt a saját neve nélkül (1,35-39; 18,15). Az egyházi hagyomány a 2. sz-tól a szerzőt Jánosnak nevezte, és azonosította Zebedeus egyik fiával, a tizenkét ap. egyikével. – Az Egyiptomban fölfedezett evangélium-töredékek (18,31.33.37-38) a legjobb szakemberek véleménye szerint is a 110-130-as évekből valók. Ha tehát a 4. evang-ot már akkor ismerték Egyiptomban, akkor annak az 1. sz. végén már léteznie kellett. S az is nagyon valószínű, hogy a könyv a hellénista Kisázsiában keletkezett, mint ahogy a hagyomány mindig is Efezust jelölte meg. Az 1. sz. végén pedig még élt János apostol, tehát az ő részét nem lehet belőle kizárni.

3. ~ teológiai tanítása szerint a hívők úgy nyerik el az üdvösséget, ha megismerik Jézust, az Isten Fiát, azonosulnak vele, s így vele együtt eljutnak az Atya házába. Jézusnak mint Fiúnak az örök léte (praeexistentia) erős hangsúlyt kap ~ban, de ez az egész ap. egyháznak is meggyőződése, hiszen a Fil 2,5-10 és a Kol 1,15 is világosan állítja ugyanezt. János szemlélete azonban átfogóbb: Jézus egész életét, tanítását, csodáit szemléli, s hangsúlyozza, hogy benne az Atya terve időben, következetesen valósult meg. Ezért beszél Jézus „órájáról”. Jézus életében kinyilvánul Isten dicsősége, különösen Jézus szenvedésében és föltámadásában. A világ azonban nem ismerte fel Őt. Akik viszont hisznek benne, azok újjászületnek az örök életre. A világ és Jézus szembenállása vezetett a szenvedés napjaihoz, s ez a szembenállás és kettősség kísérni fogja a tanítványok életét is. A világ azonban ítélet alá esik abban az órában, amikor úgy gondolja, hogy győzedelmeskedett Isten ügye fölött. János a misztériumot meghagyja misztériumnak. Nem írja le a Fiú személy szerinti praeegzisztenciáját, s nem idéz olyan égi párbeszédet, ahol a Fiú megkapja küldetését az Atyától, mindenütt kerüli a mítosznak még a látszatát is. Az Atya Jézusban nyilatkoztatja ki magát azok számára, akik gyarapodnak abban az ismeretben, amit a hitben és a Szentlélek ajándékaként kapnak. Jézus istensége és fiúi öntudata különösen kifejeződik az én vagyok kijelentésekben (ezek emlékeztetnek →Jahve ósz-i megnyilatkozásaira). Az egyh-ról szóló tanítás erősen krisztológiai beállítottságú. A pásztor és a nyáj, a szőlőtő és a szőlővesszők, a Krisztus által elküldött Szentlélek, az Őbenne fönnálló egység és a belőle táplálkozó szeretet mind ezt mutatja. Emellett kifejezésre jut Péter fősége és az Egyh. intézményessége is. Az Egyh. ~t is minden részletében sugalmazottnak és kánoninak ismeri el.

4. A liturgiában a II. Vat. Zsin. lit. reformjáig a szentmise állandó része volt a Jn 1,1-18 mint →utolsó evangélium. – 1999: a szentmise evang-a: 1. f. (Prológus): Karácsony ünn. miséjében és a karácsony utáni 2. vas.; 2-21. f.: a húsvét utáni hétköznapokon; 4. f.: (a szamariai asszony): nagyböjt 3. vas. ( „A” év); 6. f. (eucharisztikus beszéd): 17-21. évközi vas. („B” év); 5, 7-8, 10. f.: nagyböjt hétköznapjain; 9. f.: (a vakon született): nagyböjt 4. vas. („A” év); 11. f. (Lázár föltámasztása): nagyböjt 5. vas. („A” év); 12. f. nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda; 13. f. (lábmosás): nagycsütörtök; 18-19. f.: szenvedéstörténet : nagypéntek; 20. f. (Tamás ap. tört.): fehérvasárnap. –

5. A jámbor néphit Szt Jánosnak és evang-ának különleges erőt és oltalmat tulajdonított. ~ kezdő szakaszát (utolsó evang.) a nyári hónapok szentmiséin a pusztító viharok ellen imádkozták, hogy az „élet”, vagyis a búzatermés ne menjen tönkre, az emberi munka ne legyen hiábavaló. Különösen nagy erőt tulajdonítottak az Úrangyala-imádságba is beleszőtt „az Ige testté lőn és miköztünk lakozék” szavaknak, melyeket jámbor öregek égiháború idején az ország számos vidékén imádkozták (a szegediek mellüket verve), hogy a villám elkerülje hajlékukat. A szt szöveg erejében való jámbor hit a kk-ban akkora volt, hogy pergamenre írva beteg homlokát érintették vele, mások nyakukba akasztva viselték. 1582: Bornemissza Péter prédikátor már megbotránkozott e szövegtiszt-en. A budai jezsuiták 1700: kelt följegyzésében az egyik páter egy súlyos fejfájásban szenvedő asszonynak ~t és egy XI. Ince (ur. 1676-89) által megáldott gyertyát nyújtott át. A beteg az érintésre azonnal meggyógyult.