Huszita (Tatrosi) Biblia

Máté Könyve

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

Márk Könyve

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

Lukács Könyve

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

János Könyve

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

Az un. Huszita-biblia (vagy másképpen nyomtatási helyéről nevezve: Tatrosi-biblia) a Kárpátok láncain túli Moldva vidékén, Tatros városában lett kinyomtatva 1466-ban, az első magyar nyelvű bibliaként. Bár nem volt teljes, illetve nem maradt ránk egy teljes, mindkét nagy részt tartalmazó példány, mégis jelentős szellemi teljesítményként értékeljük. Jelentősége nagy, hatása sajnos nagyon csekély, mivel a nyugat-európai társaitól eltérően nem talált hazánkban érdemi figyelemre. Az akkori magyar értelmiség ugyan olyan mértékben volt igazodó a „nyugathoz”, mint a mai és ennek okáért a legteljesebb értetlenség vette körül már magát a tényt is, hogy létezik. Pedig a Tatrosi-biblia is magában rejtette azt a lehetőséget, hogy a magyar nép kivívja a szellemi függetlenségét, ahogy azt Luther révén a germánság megtehette mintegy hatvan évvel később. Nálunk ez sajnos azóta is várat magára.

Ez az első jelentősnek mondható és vélelmezhetően eredetileg teljes fordítást két szerémségi pap készítette. Ők Pécsi Tamás és Újlaki Bálint voltak, akik 1399 és 1411 között Prágában tanultak Husz János mellett. Ott szívták magukba azt a szellemiséget, ami az akkorra már nagyon elmélyült válságban lévő kereszténység megtisztítására és újjáépítésére irányult¹. A később is sarkalatosnak számító lépés, a Szentírás népnyelvre való fordítása alapgondolata volt Husz követőinek. Ezt ők meg is tették hazajövetelük után, s 1416-ra. Azonban rájuk is üldözés várt itt, mint a huszitákra is. Magyarországon Marchiai Jakab nevezetű minorita szerzetest bíztak meg Husz János követőinek üldözésével. Kegyetlenkedései elől 1439-ben ők is kivándoroltak Moldvába, ami igen tekintélyes távolság, ráadásul akkoriban a szerémségi részek a legjómódúbb területekhez tartoztak honunkban.

1466-ban Tatros városában lett kinyomtatva az akkor már 50 éves munka. Innen került a XVI. század közepén német kézbe egy itt járó ember (Postellus György) folytán. Ez az ember Johannes Albert Widmanstetter volt. Tőle Seld György Zsigmond királyi tanácsoshoz került halála után, akitől pedig V. Albrecht bajor herceghez. 1575-ben már bizonyosan a Bajor Királyi Könyvtár birtokában volt. Fehérváry Miklós fedezte fel itt 1834-ben. A következő évben Teleki József az Akadémia akkori elnöke közbenjárására a Tatrosi-kódex Bécsben le lett másolva Jászay Pál hat hónapi munkájával. Ő már szótárt is szerkesztett hozzá. Végül Döbrentei Gábor saját jegyzeteivel ellátta és 1842-ben az Akadémiai Nyelvemléktár harmadik köteteként ismét nyomdába került.

Minden bizonnyal nagy lehetőséget mulasztott el „Magyarország” akkor, amikor nem indult el azon az úton, ami elvezetett volna a teljes szellemi, politikai és gazdasági önállóságunkhoz. Tudom, hogy többen is lennének, akik most az „igaz hit” győzelmeként értékelik hogy sikerült kiiktatni a magyarság szellemi életéből ezt a fordítási irányt (Lélek helyett a helyes Szellet/Szellem változatot), azonban így hat évszázad távolából már látjuk, hogy mekkora kudarcot szenvedett a folyton igazodó, másokat kiszolgálni igyekvő vezetés honunkban. Sajnos kiderült, hogy nem lehet igazi önállóságról beszélni addig, amíg nem teremtődik meg a szellemi önállóságunk. Ennek lett volna az alapja egy valóban önálló vallási élet és gondolkodás. Ez az igény most is jelen van, bár már sokkal nehezebb körülmények között.