Az ember csodálatos lény. Csodálatos, mert mélységesen mély kútja a teremtett világnak. Ahogy Szent Pál apostol írta majd kétezer éve a Korintusiaknak írt első levelében:
|
11 τίς γὰρ οἶδεν ἀνθρώπων τὰ τοῦ ἀνθρώπου εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ ἀνθρώπου τὸ ἐν αὐτῷ; οὕτως καὶ τὰ τοῦ θεοῦ οὐδεὶς ἔγνωκεν εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ θεοῦ. |
11 Mert, ki tudja az emberek emberi dolgait, ha nem az ember szelleme, ami benne van? Amint az Isten dolgait egy sem ismeri meg, ha csak nem az Isten Szelleme. |
Ezért mondja az Írás, hogy az embert az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. S “az ember szelleme, ami benne van” adja az ember számára a gondolkodás képességét. A szinte folyton zajló gondolkodásunk alakítja érzelmeinket és életünket áttételek sorozatán keresztül. A gondolatok tere a szellemi tér, ahol mi emberek is létezünk, végtelen, mivel egyáltalán nem anyagi természetű. Erről már vagy egy évszázada tud a kvantumfizikán keresztül az emberiség. Mivel maga az, amit anyagnak nevezünk és egy szilárd valaminek gondolunk, valójában az idő és a tér egyfajta játéka, egy jelenség. Jelenség, amely egyedül a jelenben megfogható és szilárd. Ez az, amit a magunk esetében testként tapasztalunk meg.
A gondolkodás viszont lényünk középpontját jelenti, ami minden mást működtet. És még a távolság sem akadály. Szintén Pál írja a kolosszeieknek:
|
2,5 εἰ γὰρ καὶ τῇ σαρκὶ ἄπειμι, ἀλλὰ τῷ πνεύματι σὺν ὑμῖν εἰμί, … |
2,5 Mert ha testileg távol vagyok is, szellemileg veletek vagyok, … |
De ezt szerintem a saját életünkből is ismerjük. Gondolni valakire, egy kapcsolatot is jelent azzal a személlyel. Aki gondol rám, odalép a téren át mellém. Akire gondolok, mellette vagyok. Egyáltalán: lehetek-e együttérző valakivel, akire nem gondolok? Aligha. S óhatatlanul: akire gondolok, azt már hordozom is magamban. Hordozom nehézségeit, de persze örömeit is. Ez az együttérzés alapja.
De gondolok rád, jelentheti azt is, hogy gondot viselek rád, annak első lépcsőjeként. Persze ezt ki lehet tágítani akár az egész világra is. Így tettek a nagy gondolkodók és az igazi emberbarátok. Ők képesek voltak, akár az egész emberiséget is hordozni, imáikban, gondolataikban, együttérzésükkel.
Mi, azonban nem kell, hogy ekkora feladatott vállaljunk. Elég nekünk annyi is, hogy azt, aki hozzánk tartozik, aki ott bujkál gondolataink közt, azt hordozzuk. No, de ki tartozik hozzánk? Látszólag egyszerű kérdés. Ugyan, ki? Aki mellettem ül az autóban, aki mellettem ül a padban, aki mellettem dolgozik … stb. Csakhogy ezek pusztán külső ismérvek. Több köze van ahhoz, hogy mit tartanak mások rólunk, mint ahhoz, hogy mi a valóság, hogy “mit dobott a gép”.
Döntéseinket sokszor egészen elképesztő mértékig határozzák meg “mások”, “más” vélemények, nem túl megalapozott társadalmi elvárások. Pedig közben – és ezt szinte mindenki érzi, valahol tudja is magában – mi lenne a mi vágyunk? Hogy mi is a mi valódi utunk. Ez ott van gondolataink között és így vagy úgy meg is fogalmazódik. Csak hát megtanuljuk, hogy ezt ne tartsuk lehetségesnek. Egy tilalomfa a gondolkodásnak. És ezt bizony igen nehéz felülírni. De azért lehetséges. Kell hozzá bátorság, kell hozzá erő is, lelkierő elsősorban. És persze bizonyosság, hogy amit belül érzünk, gondolunk az a valós és nem az, amit kívülről tolnak ránk. Ezt a bizonyosságot az idő fogja megadni. Ha adunk időt magunknak, a belső felismeréseink “vizsgáztatására”, az Idő le fogja tenni asztalunkra a választ is. És az is belső felismerésként fog megjelenni. És világos lesz, nem félreérthető. Csak merni kell kérdezni.
Mert ajtók nyílnak, ajtók zárulnak előttünk életünk során.
Maguktól is, bár így ritkábban. Akik gondolkodnak saját sorsukon, azok előtt gyakrabban és talán tovább is maradnak nyitva. És igen ritkán kinyílnak újra is. Viszont az ajtók nyílása előtt ott fal volt előttünk, amiről azt gondoltuk, hogy hogy soha sem jutunk túl. De utána is fal lesz és azon, ott már nem jutunk túl soha többé. Csak, ha valahol máshol is megnyílik egy ajtó, amin beléphetünk életünk egy új területére.
Igen, az ember egy csodálatos lény, aki minden képességgel rendelkezik, ami a minőségi élethez hozzásegítheti. És az ember, mivel befelé végtelen, ezért biztosak lehetünk abban, hogy lehetőségeink is szinte végtelenek életünk helyes irányba terelésére. Attól, hogy a jövő ködként gomolyog előttünk, nem kell elkedvetlenedni. A ködből nem csak rossz, hanem jó is jöhet. Sokszor csak az a kérdés, mit hívunk ki onnan. S mi mással, mint gondolatainkkal adunk alakot annak, amit előhívunk a saját jövőnk lehetőségei közül. Merjünk, tehát gondolkodni életünkről és ne féljünk a jövőtől. A jövő lehetőség, amit mi is tudunk alakítani.
