Elém került valahogy ez a motivációs videó, dal és elgondolkodtatott. Azonban, mielőtt bármit írnék álljon itt a dalszöveg, hiszen az a gondolatindító.
Egyedül járok.
Békében vagyok, mikor egyedül vagyok
Lehet: ez nehéz, lehet: ez erős,
Lehet: a nagyság keresése magányos út.
Néha visszanézek és arra gondolok,
nézd, mennyit fejlődtem;
Néha visszanézek és arra gondolok,
nézd, milyen messzire repültem.
Aki egyedül repül,
azoknak a legerősebb a szárnya.
Van ugyan pár sebhelyem,
de ha újra kellene tennem,
nem változtatnék semmin.
A nehéz időkben,
minden hideg éjszakán,
megtanultam egyedül harcolni,
egyedül tett ez erőssé engem.
Nem vagy gyenge, mikor sírsz,
mert egyszer a könnyek felszáradnak,
elpárolognak;
És akkor elkezdesz emelkedni.
Nem várom el a figyelmet
vagy az elismerést,
És mégis kiteljesedem.
Úgy döntöttem, élem az életem,
a saját feltételeim szerint.
Nem tarthatom valódi énem,
elzárva magamban.
Szóval, így most egyedül járok.
Egyedül járok,
Rendben vagyok magamban,
Erőssé tett engem az utazás.
Egyedül járok
egyedül sétálok.
Bármilyen kihívást tudok kezelni az életemben.
A saját ösvényemet járom, nincs senki az oldalamon.
Tovább haladok, nem hagyom, hogy a fájdalom megállítsa a lépteimet.
Egyedül járok,
egyedül sétálok.
Felemelem magam, ha lent vagyok.
Túléltem a mély sötétséget és a nagy nehézségeket.
Van egy énem, amit a legtöbben soha nem fognak ismerni.
Soha nem törik meg az általam felépített erő,
törhetetlen vagyok.
Még ha leszakad is az ég,
rendíthetetlen vagyok.
Nincs határa annak, hogy mire vagyok képes
élni azt az életet, amit szeretek.
Nem volt senkim,
így magamban bíztam.
Senki sem hitt bennem,
de én hittem magamban.
Senki nem segített rajtam,
ezért magamon segítettem.
Senki nem adott nekem támogatást,
így támogattam magam.
Folytattam, nőttem, nem lassítottam le vagy adtam fel.
Most őszinte leszek:
Régebben haszontalannak és értéktelennek éreztem magam,
de most céltudatosan járok.
Büszke vagyok rá, hogy volt erőm legyőzni ezt.
Büszke vagyok arra, amivé váltam.
Egyedül járok.
Egyedül járok,
Rendben vagyok magamban,
Erőssé tett engem az utazás.
Egyedül járok
egyedül sétálok.
Bármilyen kihívást tudok kezelni az életemben.
A saját ösvényemet járom, nincs senki az oldalamon.
Tovább haladok, nem hagyom, hogy a fájdalom megállítsa a lépteimet.
Egyedül járok,
egyedül sétálok.
És monológ a dal után:
Ez a séta erősebbé tesz, nem leszel örökké egyedül. Erősebbé és jobbá tesz. A megfelelő emberek, a megfelelő időben jönnek. Nyitottak lesznek az igazságra.
Ha pedig mégis egyedül kell menned, tudd, elég erős vagy ahhoz, hogy egyedül járj. Ha el kell távolodnod néhány embertől az életedben, tudod, hogy elég erős vagy. Meg kell tenned a mentális egészséged érdekében.
Ha egy ideig egyedül kell járnod, tudd, hogy ez ideiglenes. Tudd, ha elvégzed a munkád, megerősödöl. S akkor a megfelelő embereket fogod vonzani. Tudd, hogy ha egy ideig egyedül is vagy, nem kell magányosnak is lenned.
Wayne Dyer azt mondta:
„Nem lehetsz magányos, ha tetszik az a személy, akivel egyedül vagy.”
Legyél az a személy. Legyél az a személy, akire a legjobban vágysz az életedben. Válj valakivé, akire büszke vagy... azáltal, hogy rajtad végzi a munkát.
Elgondolkodtató.
Vajon, hol van az igazi erő? Az ember ereje. Jelen világunk az üzeni: kint. A látható, élvezhető dolgokban. Mégis azt látjuk, hogy akik magukról erőt hirdettek, gyámoltalanul ténferegnek a pályán. Az élményekre kihegyezett ember, ugyan minek tud ellenállni? Mit tesz, amikor megvonják tőle az Élményt? Vagy egyszerűen csak felszámolódik az élményipar.
Mikor az ember elhagyja a hétköznapi lét világát és kiteszi a lábát az embersűrűből, hogy megismerje a válaszokat, amire szerződött, rájön, hogy lassanként elpárolognak mellőle a többiek. A mindennapi lét világa és kívánsága visszaszippantja őket a sűrűbe. Az utat járni nem vicces dolog. És nagyon megtévesztőek az erről szóló filmek is. Másfél óra élmény-utazás, igen messze van a valóságtól. Ahogy a mocsárban is langyos meleg van és a mocsár partján hideg szelek fújnak. Ezért igen ritkán kívánkoznak ki onnan. Csakhogy a mocsár: enyészet. S mivé fajult világunk is? Mocsárrá, ahol az érzelmi híg lötty elegyedik a piszokkal és tisztátalan szándékokkal, hogy eleméssze az egyébként sokkal többre hivatott embereket. Nézzünk szét körös körül, mi a valódi, mi a hasznos? Szinte semmi. Szinte minden hazugság.
I walk alone, I walk on my path.
Kijönni ebből, már elindulni is roppant kellemetlen. Mert szembe kell nézni a díszletek mögötti valósággal. A Mátrix című filmtrilógia ad némi betekintést ebbe az érzésbe. A pillanatba, amikor elszakad a hős (Neo, az “Új”) a csinált-világtól. De ezt megelőzi egy döntése. Egy személyes, egész életre szóló döntést kell meghozni. Mert visszavonni nem lehet. A film is utal rá. Amelyik szereplő meghozza ezt a döntést a visszatérésről a mátrixba, végül az életével fizet érte.
Tehát van a döntés. A valóság azonban kicsit más mint a film. Mert, amikor meghozom ezt a döntést “nincs ott” Morpheus (az “Átalakító”), hogy elmagyarázza a tét nagyságát. Van a vágy az igazság megismerésére és a feltett kérdések válaszaira és van a mérleg másik serpenyője, ahova leteszek mindent, előre, feltételek nélkül. Az ismeretlen tét. És vannak az évtizedek ezután. Nem másfél-két óra izgalom a mozivászon előtt. Az évtizedeket pedig cipelni kell. Méghozzá úgy, hogy az emberek elvárják, ne látszódjon rajtad.
Hát, igen, menni. Menni előre, mindig. Mert út csak előre van. Aki visszanéz, kővé mered, mint Lót felesége, aki meggondolatlanul visszakívánkozott elmúló világába. Menni kell tovább, évtizedek hosszán át. Az ígéret valamikori beteljesülésében bízva. És ez nagyon más, mint a ma megszokott és elvárt azonnali beteljesülés. Mert ma azt sugallják: Élj a mostban, követeld az azonnali “kiszolgálást”. Pedig a “mostban” lehetetlen élni, mert az csak egy tovaszáguldó pillanat. Ahol élni tudsz, az az Idő. Az idő folyamán hajózva.
Amikor régen kezdtem felismerni, hogy amit látok, sokáig nem fogja látni más, rájöttem arra is, hogy ebben nem lesz köszönet. Mivel nem látják, nem is hiszik, hogy bármi van abban, amit mondtam. És mert nem hihető, elutasítják, mint ostobaságot. Egy ideig. Amíg meg nem valósul.
Viszont az út megy tovább. S az utat járnia kell annak, aki elindult. Nem vehetem számba, hogy mibe kerül. Mert utam nem céltalan. Kérdéseket tettem fel és válaszokat kaptam. S ezek a válaszok majd amikor eljön az ideje életet fognak jelenteni. S ahogy közelítünk ehhez az út is lassanként elkezd szélesedni.
Persze, mindig voltak megerősítő pontok, állomások. És amikor egy idő után vissza-vissza néztem, láttam már az értelmét a megtett kanyargó ösvénynek. És ez az ösvény az Idő folyama. Amilyen keskeny ez az ösvény, a világ legkeskenyebb útja, úgy foglal magába mindent, ami van, ami volt és ami lesz. A válaszok itt vannak minden valamirevaló kérdésre, nem a széles, jól kiépített úton.
Igen, járom az utam, egyedül járom. S bár volt, amikor úgy látszott nem vagyok egyedül, én jól láttam mi a valóság. De ez az én utam, én választottam. És így kellett választanom. És amit egykoron odaraktam a mérleg serpenyőjébe, soha vissza nem vontam. Most is ott van. Azt oda kellett tenni, mert olyat kértem, amiért cserébe mindent oda kellett tenni, hogy a mérleg két serpenyője egyensúlyba kerüljön. Ez ma a Carpe diem rövidke korában érthetetlen, de évezredeken át mindig is értették az emberek. A jó hír, hogy ehhez visszatérünk. A rossz az, hogy ez fájdalmakkal lesz tele. De meg fogja érni…
I’m okey, this journey made me strong. I keep on moving. I’ll never walk alone…
