Az Apostolok Cselekedetei könyvének fejezetei:
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 |
Rövid összefoglalás a Szegedi Kommentár alapján (egyenlőre). Saját meglátásaimat [ ]-ek közé téve írom le.
1. A könyv jelentősége
Az Apostolok Cselekedetei (a továbbiakban: ApCsel) az Újszövetség egyetlen könyve, amely Jézus történetét a korai egyház történetével folytatja. Nélküle az egyház kezdeti időszakáról csak egymástól elszigetelt adataink lennének. Az ide vonatkozó részeket az újszövetségi levelekből kellene összeszednünk, de hiányoznék a váz, amelybe azokat beleilleszthetnénk. Az ApCsel nemcsak a benne levő történetek megértéséhez ad vázat, hanem a páli levelekből és az Újszövetség többi könyvéből szerezhető adatok megértéséhez is.
A mai keresztényeknek azonban a könyv ennél többet is jelent. [Megmutatja, hogy az első Krisztus követő közösségek, miként irányították életüket. Ez volt az önállósodásuk kezdete. Jézus meghirdette Isten Országát, megadta hozzá a Szent Szellemet pünkösdkor, az őt követők pedig megkezdték a ma már két évezredes Utat a megvalósításra. Látjuk benne a számos nehézséget, amivel szinte azonnal szembesülniük kellett. S látjuk azt is, miként működik Isten ereje ebben az új életben.]
Lukács azért írta meg az ApCsel-t, hogy lássuk ezt a működést. Azért, hogy lássuk a megígért Élet mikéntjét. A sok lehetséges esemény közül, amit közölhetett volna, kiválasztotta azokat, amelyek a legfontosabbak és legalkalmasabbak voltak Krisztus követésében való Élet bemutatására. Néhány történetre összpontosította a figyelmet, s azokat alaposabban kifejtette. Az összefoglaló szakaszok és az utazási feljegyzések segítségével összefűzte a történeteket, és a hozzájuk tartozó magyarázó beszédeket.
A mai olvasót meglepheti az ApCsel összeállításában tapasztalható szerzői szabadság. De ha az író helyébe képzeljük magunkat, rájövünk, hogy így kellett eljárnia. Lukácsnak – mind az evangéliumban, mind az ApCsel-ben – több, különböző forrásból származó történetet kellett folyamatos elbeszéléssé összeillesztenie. El kellett döntenie, hogy milyen történeteket választ ki, és milyen sorrendben közli őket.
Lukács nem “szegényes történész” módjára ír, hanem mint lelki vezető, ellátja követendő példákkal keresztény olvasóit. Elbeszélése egyben beszámoló a közösségben működő hitről, hiszi, hogy a leírt eseményekben Isteni működik. Ugyanakkor igyekszik megalapozni és erősíteni az olvasók bizalmát. Hiszen ne feledjük a korai keresztény közösségek, egyházak ellenséges környezetben éltek. Könyvét valójában úgy lehetne bemutatni, mint Krisztus követésének útját, ahogy ez az első keresztények életéből kitűnik.
2. Ki a szerzője Lukács evangéliumának és az Apostolok Cselekedeteinek?
Az ApCsel írója nem közli nevét. Ez nem meglepő, hiszen a Bibliában csak néhány történeti könyv szerzőjét ismerjük. Az ApCsel-t Teofilnak ajánlja, aki nyilvánvalóan ismerte az írót, de ma már sem a szerzőről, sem Teofilról nem tudunk biztosat. Teofil minden bizonnyal konkrét személy lehetett, nevének jelentése “Isten-szerető”. Vagy egyházi elöljáró volt, vagy vagyonos ember, aki vállalta a könyv másolásának, terjesztésének költségeit.
A harmadik evangélium és az ApCsel szerzőjének személyéről ma sokat vitáznak a szakemberek. A korai egyházi hagyomány azt a Lukácsot látta benne, akinek nevét az evangélium is említi. Azt mondja, Pál apostol munkatársa volt, és megkísérli azonosítani azzal, akit a levelei is említenek (Filem 24; Kol 4,14; 2 Tim 4,11). A Kolosszeieknek írt levél Lukácsot orvosnak nevezi, és ezt a nézetet átvette a hagyomány is.
Ma sokan kételkednek ebben a hagyományban. Egyesek úgy látják, sok a különbség Lukács és Pál eseményleírása között. Csodálkoznak azon, hogy Lukács soha nem említi Pál leveleit, sőt teológiája is különbözik Pálétól. Például, az ApCsel-ben levő “Pál” kevés utalást tesz a levelek Páljának fontosabb témáira, a hit általi megigazulásra és a “Krisztusba” öltözésre. Az ApCsel tompítja azt a konfliktust is, amely arra vonatkozott, hogy vajon a pogányoknak előbb zsidókká kell-e válniuk, mielőtt keresztények lennének.
Mások – beleértve engem is – nem gondolják, hogy megoldhatatlan problémával állunk szemben. Lukács az ApCsel-t a nyolcvanas, kilencvenes években írta 20-30 évvel Pál halála után. Az az ellentét, amely Pál leveleiben még nagyon friss volt, az Apcsel-ben már régi történet. Nem meglepő tehát, hogy különbség van a hangsúly és a szemléletmód között. Azt nem tartják lehetetlennek, hogy Lukács társa lett volna Pálnak néhány késői útján. De az viszont nem világos, hogy olvasta-e Pál leveleit vagy sem. De a teológiai különbségük magyarázható abból is, hogy Lukácsnak más a helyzete, hallgatósága és írásának a célja. [Ehhez a véleményhez, úgy gondolom, nyugodtan csatlakozhatunk. Először is a korai közösségek egy ilyen tényt, hogy Pál apostol közvetlen követője írt egy könyvet a korai időkről, erősen emlékezetbe véstek. Ahogy ezt valószínűsíthetjük az evangéliumokról és a levelekről is. Nem egy világegyház hatalmas intézményi szemhatárából szemlélték még a tényeket. Egy kis csoport, akik várták Krisztus visszatérését. Másrészt valóban jelentős különbség volt Lukács szempontjai és Pál szempontjai között. ]
3. Az ApCsel történeti hűsége
Akadnak kutatók, akik bizalmatlanok az ApCsel történeti adataival szemben. Úgy érvelnek, hogy ha Pálnak az ApCsel-ben megrajzolt képe annyira különbözik a levelekben előttünk álló egyéniségtől, akkor többi információját is megkérdőjelezhetjük. Az ApCsel a korai egyház idealizált képét tárja elénk, és a feszültségeket háttérbe szorítja.
Sok kritikus túloz azonban. Túlságosan mesterkélt Lukács és Pál ilyen szembeállítása. Az újkori reformáció óta létezik egy olyan irányzat, amely Pálban látta a hiteles keresztényt. Az ApCsel-t pedig a “korai katolicizmus” meghamisításának vélték. [Vagyis egyszerűen csak visszavetítik a messzi múltba saját pszichózisaikat, személyes sérelmeiket.] A hiteles Pál-képet az ApCsel felhígította, hogy az jobban elfogadható legyen az ősegyház számára. Ebben a szemléletben a negatív katolikusellenes tendencia eléggé nyilvánvaló. [És ezért el is ejthetjük az ilyen forrású véleményeket, mint önigazolásokat.]
Ismét mások azt kifogásolják, ahogyan az ApCsel a csodákat tálalja. A csodák elleni támadások szélsőséges megnyilvánulásai a modern kultúra csodaellenes szemléletének hatásai. Gondoljunk azonban az 1970-től széles körben megismert gyógyulásokra, melyek imádság hatására történtek, és amelyeket az orvosok nem tudnak megmagyarázni. [Ennek ellenére úgy tesznek, mintha nem is lennének.]
AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEINEK CÉLJA
Az ApCsel és a Lukács evangélium ajánlása Lk 1, 1-4
Egy könyv ajánlása gyakran közli az írás célját is. A Lukács 1,1-4-ben olvasható ajánlás a görög ajánlások terminusz technikuszait használja. Az olvasók ugyanis elvárták, hogy az író a görög könyvek elején közölje velük a hitelesség bizonyítékát, mint ahogyan a mai levelek elején az olvasó várja pl. a “Kedves Smidt Úr!” megszólítást. Ez a formula akkor is kötelező, ha az író gyűlöli Smidt urat, vagy az állásából akarja elbocsátani. Lukács ajánlása a hagyományos stílus ellenére mégis írása valóságos célját közli. (Az ApCsel 1,1-3-ban ugyanúgy [a szerk.].) Azt írja: “Teofil. Győződjél meg magad a tanítás megbízhatóságáról, amelyre oktattak” (Lk 1,4).
A “megbízhatóság” szóval Lukács nemcsak arra céloz, hogy adatai pontosak. Azt is kimutatja, hogy miért ezek az események és fejlemények az igazi válaszok Izrael reményére és ígéreteire. Azt, ami történt, beleértve Jézus kegyetlen halálát is, úgy fejti ki, mint Isten tervének megvalósulását. Az ApCsel bemutatja, hogy Péter, Pál és más keresztény hittérítők Jézus művét folytatták, az ő tervének megfelelően. Rámutat az ószövetségi jövendölések és a Jézussal, valamint az apostolokkal történt dolgok folytonosságára. Egyben hangoztatja, hogy azok a források, amelyeket felhasznál, hitelesek. Az elbeszélések szemtanúkra mennek vissza, nem hallomásokra, s ezt a hagyományt az egyház gondosan őrizte. Kitér arra is, hogy ezekben az eseményekben Isten működött Szentlelke által. Vagyis Lukács nem olyan történetet ír, mint Josephus (Flavius – a szerk.), a kortárs zsidó történetíró. Josephustól az első század hetvenes és kilencvenes éveiből két nagyobb történeti munka maradt ránk, mely azonos korú Lukács írásával. Mindkettő inkább volt tekintettel a görög szokásokra, mint Lukács evangéliuma és az ApCsel, és azt a profán célt tőzte maga elé, hogy meggyőzze a rómaiakat a zsidó kultúra és történelem nagyszerűségéről annak ellenére, hogy a zsidók 66-70-ben föllázadtak Róma ellen. Lukács ellenben azért írt, hogy olvasói hitét gyarapítsa.
A nagy probléma, amivel Lukács foglalkozik, a korai keresztények önazonossága. Ha az egyház alapítója a zsidók Messiása volt és ő teljesítette be a pátriárkáknak adott és az ószövetségi ígéreteket, akkor miért vannak többségben a megtért pogányok, és miért olyan kevés a megtért zsidó az egyházban Lukács korában? Jézus idejében a zsidóságban voltak különböző pártok és szekták. Kezdetben Jézus követőit is ilyen, a zsidóságon belüli csoportosulásnak tartották sokan, mind a zsidók, mind a keresztények közül.
A zavar akkor kezdődött, amikor a zsidókból lett keresztények teljes értékű keresztényeknek kezdték tartani a megtért pogányokat anélkül, hogy előbb zsidókká tették volna őket. Képzeljük el, milyen zavar keletkezik abból ma is, ha katolikus és nem katolikus hívek együtt imádkoznak olyanokkal, akik nem tartoznak a plébániához. Valóban katolikus imaközösség ez? Képzeljük el ezt a traumát: vagy a plébániai csoport őzi ki őket, vagy a plébánia kezd hasonlítani egy “pontosan meg nem nevezhető egyházhoz”. A keserűség mindkét oldalon igen nagy lesz. Ez a kérdés természetesen állásfoglalásra késztette a zsidókat, illetve rokonaikat is, különösen akkor, amikor független csoporttá váltak. Ezt ő úgy látja, hogy ami Jézussal és az ősegyházzal történt, az megfelel Isten Ószövetségben vázolt tervének. Isten helyreállította Izraelt, és megáldott minden nemzetet Krisztus által. Az ApCsel 1-6 fejezete főleg Izrael lelki helyreállítását mutatja be, azokon a zsidókon keresztül, akik elfogadták az evangéliumot. A könyv többi része pedig arról szól, hogy az evangélium hogyan vált áldássá a többi nép számára is.
AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI SZERKEZETE
1. A görög Ószövetség használata
Úgy látszik, Lukács nem ismerte a héber nyelvet, amelyen az Ószövetség könyveit írták, hanem a görög fordítást használta, s ezen a nyelven írta meg evangéliumát és az ApCsel-t is.
Ennél fontosabb az, hogyan használja a görög Bibliát. Az első századi zsidó rabbik egész Bibliájukat elsősorban törvénynek tekintették, Lukács viszont a keresztényekkel együtt inkább próféciát lát benne. A törvény szerinti megközelítés az Ószövetséget a mindennapi élet irányelvei és szabályai szempontjából aknázta ki. A keresztények ezzel szemben a Messiásra és a beteljesülésre vonatkozó jövendöléseket keresték benne.
Ezért Lukács Mózesben is “a prófétát” látja, nem pedig “a törvényadót”. Mózes a többi próféta számára is előkép és példakép volt. Mivel pedig Mózest tartották a Pentateuchus (Öt könyv: Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv) szerzőjének, azért ezeket a könyveket prófétai könyveknek is lehetett tekinteni. Így Lukács pl. a Teremtés könyvéből az Ábrahámnak szóló ígéretet úgy emeli ki, mint jövendölést, amely Jézusban és az egyházban teljesedett be.
2. A beszédek és a levelek
Az ApCsel nagyobb részét a beszédek teszik ki. Honnan valók ezek? Amikor ezek elhangzottak, senkinek sem volt magnetofonja. Az sem valószínű, hogy valaki elhangzásukkor lejegyezte volna őket, s Lukács később azokat forrásként használta fel. Azt azonban feltételezhetjük, hogy Lukács anyagot gyűjtött az ilyen beszédekhez, de akkor inkább a téma volt fontos, nem a szó szerinti szöveg. Ilyenekhez Lukács is hozzáférhetett. Görög szokás volt, hogy a történetírók saját szavaikkal átírták a beszédeket. Az azonban bizonytalan, hogy az egész könyv ilyen stílusban íródott volna. Sok kutató úgy véli, hogy ezt az eljárást Lukács is követte. A kérdés, hogy Lukács az ApCsel-ben úgy szerkesztette-e a beszédeket, ahogyan gondolta, hogy eredetileg elhangzottak, vagy teljesen átírta a rendelkezésére álló anyagot. Talán ez az oka annak, hogy Péter beszéde az ApCsel 2. fejezetében és Pálé a 13. fejezetben nagyon hasonlít egymáshoz.
A könyvben a beszédek három fajtáját különböztethetjük meg: hittérítő beszéd a zsidók vagy a pogányok előtt, a védekező beszédek Pál bírósági tárgyalásain és a 20. fejezetben található búcsúbeszéd. A legtöbb beszéd néhány megtörtént eseményt fejt ki, és alkalmat ad a szerzőnek, Lukácsnak, hogy elmagyarázza az események igazi értelmét. Így az ApCsel 2. fejezetében levő beszéd megvilágítja a pünkösdi eseményt, aminek visszhangjára ezrek tértek meg. A 3. fejezetben levő beszéd pedig megadja a béna meggyógyulásának jelentőségét, s további megtérésekhez vezet el. A védekező beszédek, mint a 22. fejezetben, a zsidóknak Pál ellen és működése ellen felhozott kifogásait cáfolják. A búcsúbeszéd a 20. fejezetben bepillantást enged Pál működésébe, abba, hogy számára mi volt a legfontosabb és később mire kell nekik törekedni.
A beszédek közül néhány befejezetlennek látszik, de az világos, hogy Lukács annyit idézett a beszédből, amennyit akart. Így a 17. fejezetben levő, a görög filozófusoknak szóló beszéd félbeszakadt a feltámadás említése után, a 22. fejezetben levő, a zsidókkal szembeni védekezés pedig Pál nem zsidókhoz szóló missziójának említése után szakad meg. Ez az írástechnika lehetővé teszi, hogy Lukács a beszédről való beszámolójában a legfontosabb pontnál álljon meg és ezáltal azt drámai kiemeléssel hangsúlyozza. A 17. fejezetben a feltámadás említése a görög hallgatókat, a 22. fejezetben a pogányok említése a zsidó hallgatókat dühíti fel. Ez lehetőséget ad Lukácsnak, hogy világosan megmutassa: Pál tanúja volt Jézus feltámadásának és a pogányokhoz való küldetése volt az oka a zsidók ellenállásának.
3. Ismétlődések a történetekben
Az ApCsel olvasói meglepődhetnek azon, hogy találnak néhány történetet, amely háromszor ismétlődik. Pál meghívását például leírja a 9. 22. és 26. fejezet is. Lukács megismétel néhány eseményt könyvében, hogy jelezze azok fontosságát a kereszténység növekedésének és elterjedésének megértéséhez. A pogány Kornéliusz megtéréséről háromszor is szól. Ezzel is hangsúlyozza, hogy Isten akarata volt, hogy a nem-zsidókat meg lehet keresztelni anélkül, hogy előbb körülmetéléssel zsidóvá tették volna őket. Továbbá Péter volt az, és nem Pál, aki először helyeselte ezt az elvet.
A 15. fejezetben levő apostoli határozat is ismétlődik, mint megegyezés arról, hogy a pogányok a zsidókkal asztalközösségben lehetnek (az Eucharisztiánál is) anélkül, hogy erőltetnék zsidóvá válásukat. Pál Jézus által való meghívásának háromszori előadása megerősíti azt, hogy Pál valóban látta a feltámadt Krisztust és tőle kapta a küldetést a pogányok térítésére. Lukács háromszor mutatja be Pált is, amint először a zsidóknak ajánlja fel az evangéliumot, de mivel elutasítják, a sokkal fogékonyabb pogányok felé fordul.
Az ilyen ismétlések főleg annak a megvilágítására jók, hogy a Lukács által bemutatott, főleg pogány megtérőkből álló egyház jogos örököse a zsidók messiási ígéreteinek. Érthetővé teszik azt is, hogy miért jött létre az eltolódás a zsidóktól a pogányok felé.
4. Párhuzam Jézus és a keresztények között az ApCsel-ben
Lukács veszi magának a fáradságot, és bemutatja a párhuzamot Jézus, Péter és Pál között. Mindhárman feltámasztottak halottakat, gyógyítottak, prédikáltak és elszenvedték a visszautasítást. Egyes esetekben Lukács az ApCsel-ig várt, hogy olyan dolgokat említsen meg Jézusról, amelyek a többi evangéliumban megtalálhatók. Például az evangéliumban nem említi a hamis tanúkat, akik azzal vádolták Jézust, hogy a templom ellen beszélt, de visszautal erre a vádra István diakónus ügyének tárgyalásánál a 6. fejezetben. Jézus kihallgatásánál nem szól az arculütésről, Pálénál azonban igen. A párhuzamok kiemelésével rámutat arra, hogy Pál és mások Jézus tanításának és példájának a követői. Ezzel egyúttal védte is őket olyan bírálattal szemben, amilyen az ApCsel 21,21-24-ben található. Az ilyen bírálatok Pál ellen még a könyv írásakor is hallhatók voltak.
5. Humor az ApCsel-ben
A könyv komoly és alapos témái ellenére sem kerülheti el figyelmünket, hogy Lukács mennyi humorral közli a történeteket. Még a konfliktusok esetében is találkozunk humorral. Ezért látszanak abszurdnak a lisztrai pogányok, amikor bikát hoznak, hogy áldozatot mutassanak be Barnabásnak és Pálnak (ApCsel 14.), vagy azok az efezusiak, akik két órán keresztül skandálták, hogy “Nagy az efezusiak Artemisze!” a 19. fejezetben. Az ilyen humor tükrözi Lukács bizalmát a kereszténységben, és néha gúnyolódik vetélytársaival.
AZ APCSEL SZERKEZETE
15,36-18,23 Pál missziója a pogányok között; a második út
18,24-21,14 Pál elfogatása Jeruzsálemben; a harmadik út
21,15-26,32 Pál fogolyként tanúskodik a feltámadásról
27,1-28,31 “Tanúságot fogsz tenni Rómában.”
TÉMÁK AZ APCSEL-BEN
Az ApCsel az elbeszélés műfajába tartozik, de a történetekbe folyamatosan bekapcsolódnak teológiai témák is. A jelentősebbek:
1. A kereszténység győzelme
A szerző ismételten megjegyzi, hogy “Isten igéje meg tovább terjedt” (6,7), és nem számít, hogy milyen üldözés vagy katasztrófa áll útjába.
2. Isten üdvözítő tervének teljesedése
Isten a feltámadt Jézust Messiássá tette a mennyben, a Szentlélek kiáradásában pedig váratlanul valóra vált a zsidók vágyakozása az üdvösség és Isten uralma után. A Lélek az Ábrahámnak adott ígéretek végső beteljesedése. A Lélek az, aki Isten népe számára fölkeni a vezetőket, aki a keresztényeket képessé teszi az igehirdetésre, a gyógyításra, a tisztátalan lelkek kiűzésére és a halálig való tanúskodásra. Így állítja helyre Izraelt, és áld meg minden népet azáltal, hogy megtisztítja őket Isten népében, körülmetélés nélkül.
3. Folytonosság a változásban
Az ApCsel felbátorította a keresztényeket, hogy szembenézzenek az Isten népében megjelenő váratlan változásokkal. Ma is sok keresztényt töltenek el aggodalommal az egyházban végbemenő gyors változások, így volt ez Lukács idejében is. Az ApCsel utal a választott népben bekövetkezett változásokra, kezdve attól az időtől, amikor a názáreti Jézus a zsidók közül tanítványokat választ ki, egészen addig, amikor az egyház már elterjedt a római birodalomban, és főleg pogány-keresztényekből állt a hatvanas években.
De az egyház e fejlődési szakaszában megmaradt a folytonosság, hiszen Isten maga indította el a változásokat. ő küldi Pétert és Pált a pogányok megtérítésére anélkül, hogy a körülmetélést megkívánnák tőlük.
A folytonosság további bizonyítéka a Tizenkettő, akik Jézustól kapták a vezetői megbízatást, és azt továbbadták az utánuk következőknek, mint Pálnak és sok zsidónak, akik kereszténnyé lettek. ők voltak a “hiányzó láncszemek” Lukács korának főleg pogány-keresztényekből álló egyháza és a zsidó Messiásból, népből, Szentírásból való kiindulás között. Míg Máté evangélista Izraelnek az Isten új népével való felváltásáról beszél (Mt 21,43), Lukács a zsidó-keresztényeket a helyreállított Izraelnek tekinti, akikben folytatódnak Isten népének ígéretei.
4. Jézus Isten akaratát valósítja meg
Mivel Lukács hangsúlyozza a folytonosságot a zsidó néppel, kiemeli Jézusnak, mint a zsidóktól várt Messiásnak emberi vonásait. Rámutat, hogy Jézus mennyire hasonlít Mózesre. Az “Isten” szót azonban az Atyának tartja fenn. Jézus az Ószövetség Istenének akaratát teljesíti.
5. Új vezetés Isten népe számára
Az ApCsel első fejezetei megmutatják, hogy az apostolok testülete hogyan váltotta fel a főtanácsot, mint Isten új népének vezetői. Elhallgattatásukra tett minden kísérlet kudarcot vallott. Világossá válik, hogy Isten áldása kíséri az apostolok igehirdetését és gyógyításait. ő igazolja folyamatosan, hogy a főtanács joga megszűnt Isten népe felett.
6. A Szellemmel eltelt tanítványokban Jézus működik
Ő mennybemenetele ellenére tanítványain keresztül folytatta a földön működését. Megadta nekik a Szentszellemet és feljogosította őket, hogy az ő nevében prédikáljanak és gyógyítsanak. Különösképpen Pálon keresztül fejti ki hatását, hisz ő “hirdet világosságot népünknek és a pogányoknak” (26,23). Végül azok, akik az ApCsel-ben elutasítják az ő tanítványait, azok Jézust utasítják el, és kizárják magukat az ő népéből (3,23).
7. Gyógyítás és helyreállítás
A könyv a gyógyítást a helyreállítás és üdvözítés jelének tekinti. A bénákat tisztátalannak és a templomban való imádkozásra alkalmatlannak tartották. Az ApCsel 3. fejezetében meggyógyított béna már bemehetett a templomba, s ezzel jelképezi Izrael helyreállítását: most már méltó módon tud imádkozni (Lk 7,50). Lukács evangéliumában Jézus gyakran mondja: “a hited megmentett téged”. Az ApCsel 4,9-10-ben Péter a “megmenteni” szót használja a béna meggyógyításánál. A gyógyítás az örök életet szimbolizálja, tulajdonképpen a szabadulás egy formája. Amellett Lukács a gyógyítást gondosan megkülönbözteti a varázslástól (ApCsel 8 és 19).
8. A keresztény élet Isten irányítása alatt áll
Az ApCsel világossá teszi, hogy a keresztények nem oda mennek, ahová akarnak, és nem azt teszik, amit ők Krisztus követésének gondolnak. Az egész könyvön keresztül Isten irányítja a kereszténységet. Nem engedi, hogy Pál Ázsia tartományba menjen, hanem Macedóniába és Görögországba irányítja (16. fejezet). A Szentlélek a fő tényező, aki által Isten irányítja a keresztényeket, de jelenést, látomást, álmot, angyalokat és próféciákat használ fel. Lukács számára az irányítás e formái bizonyítják, hogy a korai egyház döntései és tettei nem emberi kezdeményezések voltak, hanem isteni hatás eredményei.
9. Pál és a keresztények védelme
Az ApCsel hangsúlyozza, hogy a zsidó-keresztények – és közöttük Pál is – hűségesek maradtak a zsidó törvényhez. Lukács megvédi Pált a hitehagyott zsidó vádjával szemben. Hasonlóképpen ragaszkodik ahhoz, hogy a döntés, amely szerint a nem-zsidókat körülmetélés nélkül befogadják az egyházba, Istentől származott. Ha Isten a pogányokat megtisztítja a Szentlélek által, a keresztények nem tekinthetik őket tisztátalannak.
Az ApCsel még ahhoz is ragaszkodik, hogy Pál ártatlan volt a római törvény és a rend bárminemű megsértésében, mint ahogy ugyanezt állítja Lukács evangéliuma Jézusról. Az ApCsel 22-26. fejezeteiben a római bírák a tárgyalásokon Pál ártatlanságát mondják ki. A keresztények nem fenyegetik az állam rendjét.