Várakozni rá nem azt jelenti, hogy biztos vagyok eljövetelében, hanem azt: remélek az eljövetelében.
Az advent, a Jövetel időszaka több, mint puszta várakozás. Bizalommal teli remény. A görög pisteuo (πιστεύω) szó, kifejezés, fogalom jelentése: hinni valamiben és bízni valamiben. Bízni egy ígéretben, ami elhangzott, ami beleíródott a Mindenség láthatatlan szövetébe és azóta is visszhangzik embertől emberig. Bízni abban, hogy ha a Fény vissza is húzódik egy ideig, de mikor eljön az ideje újból feltámad és megerősödve elűzi a sötétség minden kétségbeesését. Mert, aki az ígéretet adta, meg is tartja. Ha kell, hát erőnek erejével is, mindazok számára, akik bizalmukat őreá helyezték.
A sötétséget meg kell tapintani, a kétségbeesést meg kell ízlelni, a fájdalmakat át kell élni, de mindezen nehézségek adnak majd értéket az eljövendő Életnek. Hisz mi értéke van annak, amit könnyen megkapsz? Amit olcsó áron szerzel, szétszóród majd a piactéren. Amit azonban saját küzdelmed drága árán szereztél, az értékkel bír. Az a te kincsed, amit elrejthetsz a belső szobád rejtekén, kincses ládikádba. Az ilyen sötét időkben pedig, mikor a sötétség van még erőben és a kétségek húznának a mélybe, hogy magad megadva elmerülj a feledés mélyébe, emlékezz: van valamid, ami a sötétségnek kell, de nem tudja hol van. Épp azért dühöng, mert ezt nem tudhatja meg sehonnan. Erre ugyanis vak a szeme. Ő csak a bűneinket látja, hibáinkat, gyengeségeinket. Erényeinket és féltett kincseinket, fénycseppjeinket nem. Fuss hát belső szobád rejtekébe a kétségek idején és nyisd ki ládikád és gyönyörködj szerzett fénycseppjeid csillogásában. Mert amiket oda tenni tudtál, azok az örökkévalóságig fénylenek a gyémántoknál fényesebben. Az az Élet fénye.
Tehát, mikor ezekben a napokban a leghosszabbá lett a sötétség a Földön, aggódtunk-e, hogy ez már mindig így lesz? Nemde tudtuk: a Nap fénye innentől újra növekszik, s ahogy nap, mint nap fel kel, úgy nap, mint nap erősebbé lesz. S tudjuk azt is, ez az életető napfény, majd életre kelti tetszhalálából a természetet is. Bízunk tehát a teremtett világ rendjének fennállásában. Ha természetesnek vesszük a természet rendjének valóságát, miért nem bízunk a saját belső valóságunk természetes rendjében? Hiszen az ugyan olyan valóságos, mint látható valóságunk természete. S ha a külső világ körülöttünk újjászületik, akkor az azzal teljesen egy belső, szellemi világunk is újjászületik. Az egyházatyák ezért tették a fény újjászületésének ünnepére Krisztus születésének ünnepét. Mert a Születés, az Élet újjászületésének ígérete, egyúttal megmenekülésünk ígérete is. Az advent épp azt tanítja, épp arra emlékeztet, hogy minden sötét napnak van vége, amikor a Nap felkel és fénnyel borítja be a világot. Minden ködös időnek van vége és végül felszáll a homály. S a most a világra ereszkedő viharnak is lesz vége, mikor kitisztul az ég.
Ránk feszül és megpróbál majd mindent. Erős vihar érkezik, szétzilál és elpusztít majd mindent, amit az emberi hiúság és gőg hozott létre. Mindent, ami nem természetes folyamatok révén jött létre. Ez a történelem folyamának önszabályozása. De az összekuszálódott emberi viszonyokat is visszarendezi, visszakényszeríti a természetes medrébe. Minden eresztéket megpróbál, minden gondolatot megrostál. De ez végül jó, mert utána minden sokkal tisztább lesz. És ez megéri a küzdést.
Ahogy most tudjuk, hogy holnap fel kel a Nap és a holnapi nappalunk már hosszabb lesz, mint a mai volt, úgy higgyünk abban, hogy erőfeszítéseinkre is fel kell a mi napunk. Nem lesz hiábavaló a táplált remény, mert valós bizalomra alapoztuk, ha az örökkévalósággal mérjük önmagunkat és tetteinket. Ez a teremtett mindenség működésének rendje, az újjászületés. Mert:
…azt mondom neked: szükséges nektek újfent születnetek.
…εἶπόν σοι Δεῖ ὑμᾶς γεννηθῆναι ἄνωθεν.
