A pásztor hangja

Jn 10,1-6

1 „Legyen, ahogy mondom nektek, aki nem az ajtón jön be a juhok aklába, hanem máshol lép be, az tolvaj és rabló. 2 Aki azonban az ajtón jön be, az a juhok pásztora. 3 Ajtót nyit ennek a kapus, a juhok pedig hallgatnak a hangjára. Nevükön szólítja a saját juhait és kivezeti őket. 4 Miután sajátjai mind kimennek, előttük megy, és a juhai hallgatnak rá, mert ismerik a hangját. 5 Másvalakit egyáltalán nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert másnak a hangját nem ismerik.” 6 Ezt a példázatot mondta nekik Jézus, azonban ők nem értették meg, mit mondott.

1 Ἀμὴν ἀμὴν λέγω ὑμῖν, ὁ μὴ εἰσερχόμενος διὰ τῆς θύρας εἰς τὴν αὐλὴν τῶν προβάτων ἀλλ’ ἀναβαίνων ἀλλαχόθεν ἐκεῖνος κλέπτης ἐστὶν καὶ λῃστής· 2 ὁ δὲ εἰσερχόμενος διὰ τῆς θύρας ποιμήν ἐστιν τῶν προβάτων. 3 τούτῳ ὁ θυρωρὸς ἀνοίγει καὶ τὰ πρόβατα τῆς φωνῆς αὐτοῦ ἀκούει καὶ τὰ ἴδια πρόβατα φωνεῖ κατ’ ὄνομα καὶ ἐξάγει αὐτά. 4 ὅταν τὰ ἴδια πάντα ἐκβάλῃ, ἔμπροσθεν αὐτῶν πορεύεται καὶ τὰ πρόβατα αὐτῷ ἀκολουθεῖ, ὅτι οἴδασιν τὴν φωνὴν αὐτοῦ· 5 ἀλλοτρίῳ δὲ οὐ μὴ ἀκολουθήσουσιν, ἀλλὰ φεύξονται ἀπ’ αὐτοῦ, ὅτι οὐκ οἴδασιν τῶν ἀλλοτρίων τὴν φωνήν. 6 Ταύτην τὴν παροιμίαν εἶπεν αὐτοῖς ὁ Ἰησοῦς, ἐκεῖνοι δὲ οὐκ ἔγνωσαν τίνα ἦν ἃ ἐλάλει αὐτοῖς.

… és a juhai hallgatnak rá, mert ismerik a hangját…

Ismerik, mert egyszerre szól kívülről és belülről. Nem csupán az „emberi” hangját hallják, hanem az Istent is. Mint a kettétört pecsét, melynek egyik darabját magunkban hordjuk, mélyen belül, szellemünk legbelsőbb helységében, ahová az Atya zárta mindazon kincseket, melyek örökkön-örökké az örökkévalósággal kötnek össze. Hogy ráismerhessünk. Ott, ahol imádkoznunk is kellene. S mikor a pásztor szólal meg, innen legbelülről, a legbensőbb helységből hangzik fel a válasz: „Ez az, őt hallgasd!” Ezért olvassuk az evangéliumokban, hogy az emberek csodálkoznak, mert nem úgy tanít, mint az írástudók, hanem mint akinek ereje van. Mert Jézus azon a hangon szólalt meg, nem egyszerűen csak játék volt, nem mágus volt, nem tanult furfang, hanem maga az Igazság. Nem külső értelemben, hanem belső, szellemi értelemben. Az örökkévalóságra szóló kincseket megszólító Örökkévaló volt. A hasonlót ismerte fel a hasonló. Nem egy demiurgosz varázslata volt az Ő hangja, hanem a Mindenható Örök Erőé, ami az Élet, a térben és az időben mindenhol és mindenkor jelenlévőé. Ez vonzotta a tisztákat és a tisztulni vágyókat köré. Ez a hang. Ez gyógyított. De csak mert maga is végtelen tiszta volt. Az ős-tisztasággal bírt, ami még a romlatlanságból szüremkedett át, mikor megszólalt. Mondhatnám az egykori, de nem lenne igaz. Mert az időtlenségben ma is és mindörökké jelen van. S ettől a tisztaságtól csak saját szerzett vakságunk és süketségünk zár el egy hazugsággal. Azzal a hazugsággal, hogy ez elérhetetlen számunkra. Végtelen messze van, pedig végtelen közel. Ott abban a bizonyos legbelsőbb titkos helységben. A kincsek egyike, mely gondosan el lett rejtve a tolvajok, rablók szeme és füle elől. Bizony mindvégig ott van bennünk, magunkban hordozzuk azt gondolva, hogy reménytelenül messzire kerültünk tőle. Ezt a tisztaságot és a tisztaság utáni ős-vágyat csak a legtisztább hang, a juhok pásztorának hangja hívhatja elő, szólíthatja meg. Mely mikor megszólal bejárja a Mindenséget és ugyan ezzel a lendülettel, erővel a rá hallgatót is beemeli a Mindenségbe. Mert „aki rajtam keresztül megy be üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál„ végtelen legelőkre.

És nem ismerős ez ma: „Másvalakit egyáltalán nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert másnak a hangját nem ismerik.”? Elszéled a nyáj. Ma már szinte teljesen összeomlott az, amit kereszténységnek nevezünk. Látványos a kudarc, amint a felekezetek „pásztorai” kilátástalanul erőlködnek az Egyház összeomlásának megakadályozásán. Szinte bármit tesznek, kezeik között mállik szét a nyáj. A juhok meg csak mennek, mennek el tőlük. Szerte szét, ki merre lát. A reformáció is megünnepelte 500 éves önmagát. Épp időben, egy lépésre a szakadék szélétől, amibe hatalmas, elszánt, büszke lendülettel készülnek beleszédülni…

A katolikus egyházat meg már nem csak alulról és belülről, hanem felülről is építik le, bomlasztják fel, teszik próbára. Hogy lehet mind ez? Pedig a „pásztorok” hirdetik az igét. Beszélnek, írnak, nagyon is sokat. De a juhok, mintha ezt nem hallanák. Mintha nem hallanák a hangjukat. Mintha nem hallanák a hangjukban az örökkévalóságot…?

A dolgok legtöbbször azok, aminek látszódnak. Ha valaki nem egy az Istennel, ha nincs Isten tenyerén, ha nem adta át magát az Istennek, akkor hiába igyekszik papírokkal és emberi okoskodással bizonygatni önnön valódiságát.

Isten Fia megígérte, hogy mindörökké velünk lesz és ha ketten-hárman összejövünk az ő nevében, már ott is van. Ha még sincs így, akkor valamit rosszul csináltunk…

Merüljetek bele az imába.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük