Jézus kérdőre vonja a tanítványokat

Mk 8,18 Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok; és nem emlékeztek arra, 19 hogy amikor az öt kenyeret ötezernek megtörtem, hány tele kosár töredéket szedtetek össze? Azt mondták neki: „Tizenkettőt.” 20 „És amikor a hét kenyeret négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze?” Azt mondták neki: „Hetet.” 21 Erre így szólt hozzájuk: „Mégsem értitek?”
Ebben a fejezetben Jézus az őt követő embereket – kihangsúlyozva „szám szerint négyezren” – mindössze a tanítványoknál lévő hét kenyeret és néhány halat megáldva lakatta jól. A fölös darabokat aztán hét kosárba szedték össze, amennyi kenyér eredetileg volt. Majd egy rövid jelenetben a farizeusok jelet követelnek tőle, amit megtagad. Ezután a másik partra átkelvén mindössze egy kenyér maradt náluk, s efelett merengtek a tanítványok, mikor ezt látva Jézus meglepő módon visszautalva az előzőekre a farizeusok és Heródes kovászától óvja a tanítványokat, holott azok éhességükkel foglalkoznak. Ekkor teremti le őket a Mester kicsinyességük okán. Vajon, mit is akart mondani?
Mire gondolhatott, mikor rájuk kérdezett: Mégsem értitek?
A kenyér megtörése és megáldása az utolsó vacsorára való utalás és a tanítás lényegét megragadó kép. A tanítványok egy kenyér felett aggodalmaskodnak, miközben a Világ Tanítója adja az Élet kenyerét. Önmagát. Mert még ekkor is és még sokáig elméjükben teljesen kettévált Jézus és tanítása illetve a tanult hagyomány, a tanult valóság. Mesternek hívják, de csodatévőként kezelik. Csodálják, mikor tanít, mikor gyógyít, mikor a kor „bölcseit” szavaival „legyőzi”. Csodálják, de nem merik észrevenni, hogy az Isten Fia tekint rájuk. Rettegnek valósággal attól a szakítástól, ami rájuk vár. Mert akkor dönteni kell. És szembenézni azzal, hogy tanult „világuk” kitaszítja majd őket. Mert az emberi társadalmakat tanult szabályok, hagyományrendszerek láthatatlan szövedéke szervesíti eggyé. Az izraelita társadalmat egy kirívóan erős rendszer tartotta egybe és tartja ma is egybe. Ez nem különféle külső bálványokon vagy személyeken alapult, hanem egy szellemi gondolatrendszeren, egy hiten. Ez gondolkodásuk legmélyéig jelen volt és nagyrészt még ma is jelen van bennük. Ez látszólag az Istenben eredezik, azonban valójában a fogság prófétáinak hitén keresztül jön létre. Az egyszer elvesztett Templom – „bálvány” – után már nem mernek e világi dologra alapozni, hanem átlényegítik és az Eszmét teszik meg Templommá. Csak hogy itt egy nagy hibát követnek el a próféták. Mivel annyira félnek egy újabb bukás lehetőségétől, a Templom újbóli megszentségtelenítésének lehetőségétől, ezért szinte teljesen kizárják az ember és Isten személyes kapcsolatát. Ez Jézus korára megcsontosodni kezd és ezért is kell eljönnie az Emberfiának. Ugyanis a könyvekben (a tekercsekben) az van leírva, amit az emberek megértettek az Isten munkájából. S mivel az ember kérlelhetetlenül az időben él, az egyszer rögzített ismeret lassanként eltávolodik a mindennapoktól. Viszont az Élet az idő útján tovaszáguldó jelenben bontakozik ki, jelenik meg. Ahogy a teremtés sem egy élettelen lezárt folyamat, hanem egy örök kiáradás a tér és az idő minden pontján. A magyar nyelv pontosan magyarázza ezt a tényt. Jelenik meg. Válik jelenné és oldódik múlttá. Egyetlen pillanat alatt. Az ilyen tudás Lót feleségének tudása. Hátrafordul az idő útján és kővé merevedik azonnal. Megkövesedik.
Az emberiség városi társadalmakat építve mennyiszer kísérelte meg már egy „örökre szóló” Törvény rögzítését? Mennyi törvényoszlop keletkezett már az örökkévalóságnak szánva és enyészetté léve? Lipit-Ishtar, Hammurabbi, az egyiptomiak, zsidók, görögök, a rómaiak. Mennyien feszültek neki, hogy írásba foglalják az örök törvényeket? Mennyi filozófus, mennyi bölcs, mennyi próféta…
Vajon az evangéliumok le tudták írni? Nem. Nem is akarták ezt. Jézus nem akarta leírni a mulandó porba azt, ami örök. Hisz mire leírásra kerül az utolsó betű, már elavult az első. Ezért felmutatta, megmutatta, rámutatott. Rámutatott önmagára. Ezt mondva: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” „Aki engem lát, az Atyát látja.” Én nem leírom nektek, hanem elétek élem az örökkévalóságot. Mintát adok nektek. Örökkévalóságot akartok? Szabaduljatok meg attól, ami mulandó bennetek. Az Országot akarjátok, a Mennyeit? Akkor miért szaladoztok fűhöz-fához, hogy mutassa meg nektek? Hiszen már itt is van köztetek, bennetek! Ti magatok vagytok vagy nem vagytok Isten Országa. Egyedül a döntéseteken múlik. Meghozzátok-e vagy nem?
A tanítványok ettől rettegtek, ettől a döntéstől és ezért halogatták folyton. Látták az előttük jelen lévő Isten Fiát, sőt fel is ismerték, de vissza-vissza tértek a „megfoghatóhoz”. Látták a kenyerek megszaporítását és lelkendeztek is valószínűleg. De az egy kenyér felett összenéztek, hogy azért mégis ez az, ami „megfogható”. Szemben álltak a rájuk váró döntéssel, az elszakadással a múlttól, a kővé dermedt hagyománytól való elválással. De belül remegtek és reménykedtek, hogy azt talán mégse kell. Talán meg lehetne beszélni… Hátha mond valami biztatót a Mester…
Mert a tanítványok nagyon sokáig nem tudták, hogy az Élet és a Halál között kell választaniuk. Örök-Élet és Örök-Halál között. Aki az Élet Kenyerét végtelen számban, sőt még fölösen is tudja adni, szaporítani, az az Örök Törvényt vési majd az egész emberiségbe.
Így a mostani szorongattatás is majd feltépi a lecsukódott szemeket és kitisztítja a füleket, hogy megértsék ismét a Krisztus-követők: nálunk az Élet vize és az Élet kenyere van! Ledobjuk magunkról a hamis gúnyát és magunkra öltjük az Isten fegyverzetét, ami csillogón és félelmesen védi meg az Életet és mint vakító villám hasít bele Lucifer követőinek szemébe, hogy örök vakságban bolyongjanak a második halál ürességében. Mert a sötétség fiai az Igazságtól rettegnek, s küzdenek ellene megátalkodottan. Mi viszont felövezzük magunkat vele.
„Mégsem értitek?” Megmutattam nektek, hogyan terjed akár egy által is szerte az emberek között az Isten igéje, az Élet Kenyere és kételkedtek? Ötezret hét kenyérből jóllakattam, hogy még fölösben is maradt, ti meg tizenketten egy kenyér felett is éhen halni akartok?
S ti, most élők, most hitetlenkedők, sírtok, hogy hol a kereszténység? Hogy ki fog megmenteni titeket? Miközben annyi jelet kaptatok már, hogy felsorolni sem lehet? S továbbra is jelet vártok?
„Én vagyok, ne féljetek!” „Veletek leszek a világ végezetéig.”
Ha pedig Ő velünk van, ki állhat meg ellenünk? A kereszténység nincsen veszélyben, legfeljebb mi tűnődünk egy darab kenyér felett.
Vegyük kezünkbe, tehát az Élet Kenyerét, az evangéliumot és induljunk meg a sokaság felé, mert éhezik a nép, s nincs ki nekik enni adjon.
Értitek már?

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük