Visszatérnek-e a hősök?

A Nap most nyugaton lenyugszik, elmúlik az mi üressé lett,
Szemem pedig azt kutatja, hol szunnyadnak a hősök?

Tán régmúlt temetők hantjai mélyén alusszák örök álmuk?
Vagy elrejtőztek embersűrűk ködébe, a feledés köpenyébe burkolózva,
mert méltatlanná lett a világ rájuk.
Vagy távoli hegyek ormai között, rönkházak árnyékában,
vagy óceánok ismeretlen szigetein?

Nem, messze ott fent a Hadak útján pihen a lelkük,
külső s belső harcaik csatáit gondolják újra.
Végig simítják evilági életük fonalát,
kibogozzák csomóit, megeresztik görcseit.
S várnak.

Szemem pedig azt kutatja, szunnyadnak-e még a hősök?

A férfiak, kik egykor egyenesen jártak, szavuknak súlya, karjuknak ereje volt,
egykor vadakat hajtottak, most üres élményekre vadásznak.
Panaszkodnak és nyakukat behúzzák, félre sandítnak, szavukat ki hallja?
Pedig, hová érkezzen a hősök lelke, mikor alászállnak evilágra?
Visszatérni a ránk váró nagy csatába.

A férfiakra, akik újra kiegyenesednek, fejüket felemelik,
kevés szóval sokat mondva életüket a jövőbe írják megint.
Készek lesznek viselni a terhet és ha azt tartja a sors,
kiharcolni a győzelmet.

Szemem pedig azt kutatja, ébrednek-e a hősök?

S csak a férfiak? Dehogy, lányok és asszonyok sokasága,
hisz mióta ember van a Földön, jelen voltak, bölcsen.
Hol jól láthatóan, hol láthatatlan, ha kellett
erőt adtak egyetlen szóval, ha kellett gyógyítottak
egyetlen érintéssel.

Mára viszont ennek java a múlt mélyébe süllyedt,
alig gyógyítanak, erőt kinek adnak, a szükség nagy;
csodát várnak, amit pedig mindig is magukban hordtak.
De felnyílnak az igéző szemek, melyek életet ígérnek,
s a múlt árnyai elenyésznek.
S élnek, újra élnek.

Szemem pedig azt kutatja, készülnek-e a hősök?

Készülődnek már, mert hívja őket a harc illata,
a levegő is tele van néma kiáltással.
A veszély forrása ott van, hol egy egész műveltség süllyed el lassan.
S aki hozzáláncolta magát a süllyedőkhöz, velük tart a hullámsírba.

Ezért kelnek fel a Hadak útjáról vitézlő őseink,
e nemzet hősi szellemének lelkei, elhozni azt az erőt,
ami kell ennek a két nemzedéknek,
hogy megvívjuk a harcot, mit nem kerestünk, de megkaptunk.

Szemem pedig azt kutatja, mikor érkeznek a hősök?

Ha bennünk újjá tudnak születni a hősök, újjá tud születni a nemzet is,
mely most még mély álmot alszik, pedig ébrednie kell.
Mert csak az éber tud magának sorsot szabni,
az alvóknak mások írják meg a sors könyvének lapjait.

Jöjj és lásd, merre visz az ösvény tovább.

Egy kis éjszakai elmélkedés

 

Elém került valahogy ez a motivációs videó, dal és elgondolkodtatott. Azonban, mielőtt bármit írnék álljon itt a dalszöveg,  hiszen az a gondolatindító.

Egyedül járok.
Békében vagyok, mikor egyedül vagyok
Lehet: ez nehéz, lehet: ez erős,
Lehet: a nagyság keresése magányos út.

Néha visszanézek és arra gondolok,
nézd, mennyit fejlődtem;
Néha visszanézek és arra gondolok,
nézd, milyen messzire repültem.

Aki egyedül repül,
azoknak a legerősebb a szárnya.
Van ugyan pár sebhelyem,
de ha újra kellene tennem,
nem változtatnék semmin.

A nehéz időkben,
minden hideg éjszakán,
megtanultam egyedül harcolni,
egyedül tett ez erőssé engem.

Nem vagy gyenge, mikor sírsz,
mert egyszer a könnyek felszáradnak,
elpárolognak;
És akkor elkezdesz emelkedni.

Nem várom el a figyelmet
vagy az elismerést,
És mégis kiteljesedem.

Úgy döntöttem, élem az életem,
a saját feltételeim szerint.
Nem tarthatom valódi énem,
elzárva magamban.
Szóval, így most egyedül járok.

Egyedül járok,
Rendben vagyok magamban,
Erőssé tett engem az utazás.
Egyedül járok
egyedül sétálok.

Bármilyen kihívást tudok kezelni az életemben.
A saját ösvényemet járom, nincs senki az oldalamon.
Tovább haladok, nem hagyom, hogy a fájdalom megállítsa a lépteimet.
Egyedül járok,
egyedül sétálok.

Felemelem magam, ha lent vagyok.
Túléltem a mély sötétséget és a nagy nehézségeket.
Van egy énem, amit a legtöbben soha nem fognak ismerni.
Soha nem törik meg az általam felépített erő,
törhetetlen vagyok.
Még ha leszakad is az ég,
rendíthetetlen vagyok.

Nincs határa annak, hogy mire vagyok képes
élni azt az életet, amit szeretek.

Nem volt senkim,
így magamban bíztam.
Senki sem hitt bennem,
de én hittem magamban.
Senki nem segített rajtam,
ezért magamon segítettem.
Senki nem adott nekem támogatást,
így támogattam magam.
Folytattam, nőttem, nem lassítottam le vagy adtam fel.

Most őszinte leszek:
Régebben haszontalannak és értéktelennek éreztem magam,
de most céltudatosan járok.

Büszke vagyok rá, hogy volt erőm legyőzni ezt.
Büszke vagyok arra, amivé váltam.
Egyedül járok.

Egyedül járok,
Rendben vagyok magamban,
Erőssé tett engem az utazás.
Egyedül járok
egyedül sétálok.

Bármilyen kihívást tudok kezelni az életemben.
A saját ösvényemet járom, nincs senki az oldalamon.
Tovább haladok, nem hagyom, hogy a fájdalom megállítsa a lépteimet.
Egyedül járok,
egyedül sétálok.


És monológ a dal után:

Ez a séta erősebbé tesz, nem leszel örökké egyedül. Erősebbé és jobbá tesz. A megfelelő emberek, a megfelelő időben jönnek. Nyitottak lesznek az igazságra.
Ha pedig mégis egyedül kell menned, tudd, elég erős vagy ahhoz, hogy egyedül járj. Ha el kell távolodnod néhány embertől az életedben, tudod, hogy elég erős vagy. Meg kell tenned a mentális egészséged érdekében.
Ha egy ideig egyedül kell járnod, tudd, hogy ez ideiglenes. Tudd, ha elvégzed a munkád, megerősödöl. S akkor a megfelelő embereket fogod vonzani. Tudd, hogy ha egy ideig egyedül is vagy, nem kell magányosnak is lenned.

Wayne Dyer azt mondta:

„Nem lehetsz magányos, ha tetszik az a személy, akivel egyedül vagy.”

Legyél az a személy. Legyél az a személy, akire a legjobban vágysz az életedben. Válj valakivé, akire büszke vagy... azáltal, hogy rajtad végzi a munkát.

Elgondolkodtató.
Vajon, hol van az igazi erő? Az ember ereje. Jelen világunk az üzeni: kint. A látható, élvezhető dolgokban. Mégis azt látjuk, hogy akik magukról erőt hirdettek, gyámoltalanul ténferegnek a pályán. Az élményekre kihegyezett ember, ugyan minek tud ellenállni? Mit tesz, amikor megvonják tőle az Élményt? Vagy egyszerűen csak felszámolódik az élményipar.

Mikor az ember elhagyja a hétköznapi lét világát és kiteszi a lábát az embersűrűből, hogy megismerje a válaszokat, amire szerződött, rájön, hogy lassanként elpárolognak mellőle a többiek. A mindennapi lét világa és kívánsága visszaszippantja őket a sűrűbe. Az utat járni nem vicces dolog. És nagyon megtévesztőek az erről szóló filmek is. Másfél óra élmény-utazás, igen messze van a valóságtól. Ahogy a mocsárban is langyos meleg van és a mocsár partján hideg szelek fújnak. Ezért igen ritkán kívánkoznak ki onnan. Csakhogy a mocsár: enyészet. S mivé fajult világunk is? Mocsárrá, ahol az érzelmi híg lötty elegyedik a piszokkal és tisztátalan szándékokkal, hogy eleméssze az egyébként sokkal többre hivatott embereket. Nézzünk szét körös körül, mi a valódi, mi a hasznos? Szinte semmi. Szinte minden hazugság.

I walk alone, I walk on my path.

Kijönni ebből, már elindulni is roppant kellemetlen. Mert szembe kell nézni a díszletek mögötti valósággal. A Mátrix című filmtrilógia ad némi betekintést ebbe az érzésbe. A  pillanatba, amikor elszakad a hős (Neo, az “Új”) a csinált-világtól. De ezt megelőzi egy döntése. Egy személyes, egész életre szóló döntést kell meghozni. Mert visszavonni nem lehet. A film is utal rá. Amelyik szereplő meghozza ezt a döntést a visszatérésről a mátrixba, végül az életével fizet érte.
Tehát van a döntés. A valóság azonban kicsit más mint a film. Mert, amikor meghozom ezt a döntést “nincs ott” Morpheus (az “Átalakító”), hogy elmagyarázza a tét nagyságát. Van a vágy az igazság megismerésére és a feltett kérdések válaszaira és van a mérleg másik serpenyője, ahova leteszek mindent, előre, feltételek nélkül. Az ismeretlen tét. És vannak az évtizedek ezután. Nem másfél-két óra izgalom a mozivászon előtt. Az évtizedeket pedig cipelni kell. Méghozzá úgy, hogy az emberek elvárják, ne látszódjon rajtad.

Hát, igen, menni. Menni előre, mindig. Mert út csak előre van. Aki visszanéz, kővé mered, mint Lót felesége, aki meggondolatlanul visszakívánkozott elmúló világába. Menni kell tovább, évtizedek hosszán át. Az ígéret valamikori beteljesülésében bízva. És ez nagyon más, mint a ma megszokott és elvárt azonnali beteljesülés. Mert ma azt sugallják: Élj a mostban, követeld az azonnali “kiszolgálást”. Pedig a “mostban” lehetetlen élni, mert az csak egy tovaszáguldó pillanat. Ahol élni tudsz, az az Idő. Az idő folyamán hajózva.
Amikor régen kezdtem felismerni, hogy amit látok, sokáig nem fogja látni más, rájöttem arra is, hogy ebben nem lesz köszönet. Mivel nem látják, nem is hiszik, hogy bármi van abban, amit mondtam. És mert nem hihető, elutasítják, mint ostobaságot. Egy ideig. Amíg meg nem valósul.
Viszont az út megy tovább. S az utat járnia kell annak, aki elindult. Nem vehetem számba, hogy mibe kerül. Mert utam nem céltalan. Kérdéseket tettem fel és válaszokat kaptam. S ezek a válaszok majd amikor eljön az ideje életet fognak jelenteni. S ahogy közelítünk ehhez az út is lassanként elkezd szélesedni.

Persze, mindig voltak megerősítő pontok, állomások. És amikor egy idő után vissza-vissza néztem, láttam már az értelmét a megtett kanyargó ösvénynek. És ez az ösvény az Idő folyama. Amilyen keskeny ez az ösvény, a világ legkeskenyebb útja, úgy foglal magába  mindent, ami van, ami volt és ami lesz. A válaszok itt vannak minden valamirevaló kérdésre, nem a széles, jól kiépített úton.

Igen, járom az utam, egyedül járom. S bár volt, amikor úgy látszott nem vagyok egyedül, én jól láttam mi a valóság. De ez az én utam, én választottam. És így kellett választanom. És amit egykoron odaraktam a mérleg serpenyőjébe, soha vissza nem vontam. Most is ott van. Azt oda kellett tenni, mert olyat kértem, amiért cserébe mindent oda kellett tenni, hogy a mérleg két serpenyője egyensúlyba kerüljön. Ez ma a Carpe diem rövidke korában érthetetlen, de évezredeken át mindig is értették az emberek. A jó hír, hogy ehhez visszatérünk. A rossz az, hogy ez fájdalmakkal lesz tele. De meg fogja érni…

I’m okey, this journey made me strong. I keep on moving. I’ll never walk alone…

Időbe írt lények vagyunk

Időbe írt lények vagyunk, s mégis a pillanat tovatűnő varázsát üldözzük, reménytelen.

Hisz mi a pillanat? Egy soha le nem szálló, soha el nem fogható pillangó, mely színeivel és légies táncával csábítja tekintetünk. Azonban, bár lélekszakadva futunk utána, tüstént elillan szemünk elől, mihelyst elérni gondoljuk. Mert az Idő pillanata az Idő folyamának egy csupán általunk kiválasztott pontja. Ami mikor megjelenik, rögtön tova száguld.

Mi maga a folyam vagyunk, nem annak egy pillanata.

Ezek vagyunk mi. Idő. Idő vagyunk.

Gondolok rád…

Az ember csodálatos lény. Csodálatos, mert mélységesen mély kútja a teremtett világnak. Ahogy Szent Pál apostol írta majd kétezer éve a Korintusiaknak írt első levelében:

11 τίς γὰρ οἶδεν ἀνθρώπων τὰ τοῦ ἀνθρώπου εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ ἀνθρώπου τὸ ἐν αὐτῷ; οὕτως καὶ τὰ τοῦ θεοῦ οὐδεὶς ἔγνωκεν εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ θεοῦ.

11 Mert, ki tudja az emberek emberi dolgait, ha nem az ember szelleme, ami benne van? Amint az Isten dolgait egy sem ismeri meg, ha csak nem az Isten Szelleme.

Ezért mondja az Írás, hogy az embert az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. S “az ember szelleme, ami benne van” adja az ember számára a gondolkodás képességét. A szinte folyton zajló gondolkodásunk alakítja érzelmeinket és életünket áttételek sorozatán keresztül. A gondolatok tere a szellemi tér, ahol mi emberek is létezünk, végtelen, mivel egyáltalán nem anyagi természetű. Erről  már vagy egy évszázada tud a kvantumfizikán keresztül az emberiség. Mivel maga az, amit anyagnak nevezünk és egy szilárd valaminek gondolunk, valójában az idő és a tér egyfajta játéka, egy jelenség. Jelenség, amely egyedül a jelenben megfogható és szilárd. Ez az, amit a magunk esetében testként tapasztalunk meg.

A gondolkodás viszont lényünk középpontját jelenti, ami minden mást működtet. És még a távolság sem akadály. Szintén Pál írja a kolosszeieknek:

2,5 εἰ γὰρ καὶ τῇ σαρκὶ ἄπειμι, ἀλλὰ τῷ πνεύματι σὺν ὑμῖν εἰμί, …

2,5 Mert ha testileg távol vagyok is, szellemileg veletek vagyok, …

De ezt szerintem a saját életünkből is ismerjük. Gondolni valakire, egy kapcsolatot is jelent azzal a személlyel. Aki gondol rám, odalép a téren át mellém. Akire gondolok, mellette vagyok. Egyáltalán: lehetek-e együttérző valakivel, akire nem gondolok? Aligha. S óhatatlanul: akire gondolok, azt már hordozom is magamban. Hordozom nehézségeit, de persze örömeit is. Ez az együttérzés alapja.
De gondolok rád, jelentheti azt is, hogy gondot viselek rád, annak első lépcsőjeként. Persze ezt ki lehet tágítani akár az egész világra is. Így tettek a nagy gondolkodók és az igazi emberbarátok. Ők képesek voltak, akár az egész emberiséget is hordozni, imáikban, gondolataikban, együttérzésükkel.

Mi, azonban nem kell, hogy ekkora feladatott vállaljunk. Elég nekünk annyi is, hogy azt, aki hozzánk tartozik, aki ott bujkál gondolataink közt, azt hordozzuk. No, de ki tartozik hozzánk? Látszólag egyszerű kérdés. Ugyan, ki? Aki mellettem ül az autóban, aki mellettem ül a padban, aki mellettem dolgozik … stb. Csakhogy ezek pusztán külső ismérvek. Több köze van ahhoz, hogy mit tartanak mások rólunk, mint ahhoz, hogy mi a valóság, hogy “mit dobott a gép”.

Döntéseinket sokszor egészen elképesztő mértékig határozzák meg “mások”, “más” vélemények, nem túl megalapozott társadalmi elvárások. Pedig közben – és ezt szinte mindenki érzi, valahol tudja is magában – mi lenne a mi vágyunk? Hogy mi is a mi valódi utunk. Ez ott van gondolataink között és így vagy úgy meg is fogalmazódik. Csak hát megtanuljuk, hogy ezt ne tartsuk lehetségesnek. Egy tilalomfa a gondolkodásnak. És ezt bizony igen nehéz felülírni. De azért lehetséges. Kell hozzá bátorság, kell hozzá erő is, lelkierő elsősorban. És persze bizonyosság, hogy amit belül érzünk, gondolunk az a valós és nem az, amit kívülről tolnak ránk. Ezt a bizonyosságot az idő fogja megadni. Ha adunk időt magunknak, a belső felismeréseink “vizsgáztatására”, az Idő le fogja tenni asztalunkra a választ is.  És az is belső felismerésként fog megjelenni. És világos lesz, nem félreérthető. Csak merni kell kérdezni.

Mert  ajtók nyílnak, ajtók zárulnak előttünk életünk során.

Maguktól is, bár így ritkábban. Akik gondolkodnak saját sorsukon, azok előtt gyakrabban és talán tovább is maradnak nyitva. És igen ritkán kinyílnak újra is. Viszont az ajtók nyílása előtt ott fal volt előttünk, amiről azt gondoltuk, hogy hogy soha sem jutunk túl. De utána is fal lesz és azon, ott már nem jutunk túl soha többé. Csak, ha valahol máshol is megnyílik egy ajtó, amin beléphetünk életünk egy új területére.

Igen, az ember egy csodálatos lény, aki minden képességgel rendelkezik, ami a minőségi élethez hozzásegítheti. És az ember, mivel befelé végtelen, ezért biztosak lehetünk abban, hogy lehetőségeink is szinte végtelenek életünk helyes irányba terelésére. Attól, hogy a jövő ködként gomolyog előttünk, nem kell elkedvetlenedni. A ködből nem csak rossz, hanem jó is jöhet. Sokszor csak az a kérdés, mit hívunk ki onnan. S mi mással, mint gondolatainkkal adunk alakot annak, amit előhívunk a saját jövőnk lehetőségei közül. Merjünk, tehát gondolkodni életünkről és ne féljünk a jövőtől. A jövő lehetőség, amit mi is tudunk alakítani.

Adveniat

Várakozni rá nem azt jelenti, hogy biztos vagyok eljövetelében, hanem azt: remélek az eljövetelében.

 

Az advent, a Jövetel időszaka több, mint puszta várakozás. Bizalommal teli remény. A görög pisteuo (πιστεύω) szó, kifejezés, fogalom jelentése: hinni valamiben és bízni valamiben. Bízni egy ígéretben, ami elhangzott, ami beleíródott a Mindenség láthatatlan szövetébe és azóta is visszhangzik embertől emberig. Bízni abban, hogy ha a Fény vissza is húzódik egy ideig, de mikor eljön az ideje újból feltámad és megerősödve elűzi a sötétség  minden kétségbeesését. Mert, aki az ígéretet adta, meg is tartja. Ha kell, hát erőnek erejével is, mindazok számára, akik bizalmukat őreá helyezték.

A sötétséget meg kell tapintani,  a kétségbeesést meg kell ízlelni, a fájdalmakat át kell élni, de mindezen nehézségek adnak majd értéket az eljövendő Életnek. Hisz mi értéke van annak, amit könnyen megkapsz? Amit olcsó áron szerzel, szétszóród majd a piactéren. Amit azonban saját küzdelmed drága árán szereztél, az értékkel bír. Az a te kincsed, amit elrejthetsz a belső szobád rejtekén, kincses ládikádba. Az ilyen sötét időkben pedig, mikor a sötétség van még erőben és a kétségek húznának a mélybe, hogy magad megadva elmerülj a feledés mélyébe, emlékezz: van valamid, ami a sötétségnek kell, de nem tudja hol van. Épp azért dühöng, mert ezt nem tudhatja meg sehonnan. Erre ugyanis vak a szeme. Ő csak a bűneinket látja, hibáinkat, gyengeségeinket. Erényeinket és féltett kincseinket, fénycseppjeinket nem. Fuss hát belső szobád rejtekébe a kétségek idején és nyisd ki ládikád és gyönyörködj szerzett fénycseppjeid csillogásában. Mert amiket oda tenni tudtál, azok az örökkévalóságig fénylenek a gyémántoknál fényesebben. Az az Élet fénye.

Tehát, mikor ezekben a napokban a leghosszabbá lett a sötétség a Földön, aggódtunk-e, hogy ez már mindig így lesz? Nemde tudtuk: a Nap fénye innentől újra növekszik, s ahogy nap, mint nap fel kel, úgy nap, mint nap erősebbé lesz. S tudjuk azt is, ez az életető napfény, majd életre kelti tetszhalálából a természetet is. Bízunk tehát a teremtett világ rendjének fennállásában. Ha természetesnek vesszük a természet rendjének valóságát, miért nem bízunk a saját belső valóságunk természetes rendjében? Hiszen az ugyan olyan valóságos, mint látható valóságunk természete. S ha a külső világ körülöttünk újjászületik, akkor az azzal teljesen egy belső, szellemi világunk is újjászületik. Az egyházatyák ezért tették a fény újjászületésének ünnepére Krisztus születésének ünnepét. Mert a Születés, az Élet újjászületésének ígérete, egyúttal megmenekülésünk ígérete is. Az advent épp azt tanítja, épp arra emlékeztet, hogy minden sötét napnak van vége, amikor a Nap felkel és fénnyel borítja be a világot. Minden ködös időnek van vége és végül felszáll a homály. S a most a világra ereszkedő viharnak is lesz vége, mikor kitisztul az ég.

Ránk feszül és megpróbál majd mindent. Erős vihar érkezik, szétzilál és elpusztít majd mindent, amit az emberi hiúság és gőg hozott létre. Mindent, ami nem természetes folyamatok révén jött létre. Ez a történelem folyamának önszabályozása. De az összekuszálódott emberi viszonyokat is visszarendezi, visszakényszeríti a természetes medrébe. Minden eresztéket megpróbál, minden gondolatot megrostál. De ez végül jó, mert utána minden sokkal tisztább lesz. És ez megéri a küzdést.

Ahogy most tudjuk, hogy holnap fel kel a Nap és a holnapi nappalunk már hosszabb lesz, mint a mai volt, úgy higgyünk abban, hogy erőfeszítéseinkre is fel kell a mi napunk. Nem lesz hiábavaló a táplált remény, mert valós bizalomra alapoztuk, ha az örökkévalósággal mérjük önmagunkat és tetteinket. Ez a teremtett mindenség működésének rendje, az újjászületés. Mert:

 

…azt mondom neked: szükséges nektek újfent születnetek.

…εἶπόν σοι Δεῖ ὑμᾶς γεννηθῆναι ἄνωθεν.

 

Ajándék

Az emberben ott van a vágy, hogy megérintse a Végtelent. De ezt kieszközölni nem lehet. Valójában a Végtelen az, ami egyszer csak megérinti az embert, egy váratlan pillanatban.  S ez a pillanat, ajándék.

Mikor az ember ajándékot ad, ha jól adja, a Végtelent adja. Amikor az ember ajándékot kap, ha készen áll, ha nyitva áll, a Végtelent kapja. Mikor elhangzik, hogy: ‘Neked’ az az a pillanat. Az bizony, egy fénnyel teli Élet-pillanat. Abban a pillanatban csupán ketten vannak: aki ad és aki kap. És abban a pillanatban megáll az idő.

Mert előtte az idő, köznapi idő, profán idő. Csak telik, csak folyik. S utána is köznapi, profán az idő. Telik és folyik a Világ zajától háborgatva. De abban a pillanatban az idő, Szent. Szent idő, ami nem mozdul, mert végtelen. A szent azt jelenti, hogy megtisztított, az Isten számára előkészített áldozati adomány, ajándék. A görög szó ‘ ἅγιος‘ “Isten által (vagy számára) elkülönítve”. Olyan idő, amely Számára van elkülönítve. Tehát tiszta.

Erről szólnak a Világ vallásainak szertartásai. Erről a tiszta pillanatról. Ezt keresik azok, akik a templomokba mennek. Tudva vagy öntudatlanul, de a tisztaságnak ezt tünékeny villanását várják eljönni. Csakhogy ezt a pillanatot nem lehet kieszközölni. Nem lehet kikövetelni. Nem lehet szabályokba fektetni. Kell hozzá az, aki ad és az, aki kap.

És az ajándék az, ami hordozza a lehetőségét annak, hogy az idő arra az egy pillanatra megálljon és a Végtelenbe hajoljon. S mivel létrejöttéhez már elég mindössze az a két ember, megtörténhet bárhol és bármikor.

Mikor ránk talál, örökre szól, hisz forrása a Végtelen. Ragadjuk meg hát, mert ritka kincs manapság. S már vihetjük is ezt a meglelt Élet-pillanatot legbensőbb titkos szobánkba, hogy kincses ládikánk biztonságában őrizhessük. És mikor a külvilág valami szomorúságot okoz, ide visszavonulva elővehetjük, hogy ennek az Élet-pillanatnak a Végtelenből fakadó örök fénye visszaadja életkedvünket.

 

Fénytelen napok

Fénytelenek a napok, mikor a színek,

nincsenek;

Matt lesz a vidámság és a mosoly mögött nincs,

Élet;

Minden mozog, s mégis, mikor a dolgok mögé nézek, minden mozdulatlan: Várakoznak.

Az Idő kiterjed, s a Tér megrezdül;

Ujjammal a Tér-Idő folyamat függönyén túl,

Elküldve egy mozdulatlan érintés-gondolatot, mely, mint súlyos hajó,

az Idő hullámait hasítva eléri a pillanatnál is rövidebb idő alatt,

Arcod.

 

Ti vagytok a Föld sója! Ὑμεῖς ἐστὲ τὸ ἅλας τῆς γῆς·

Ti vagytok a Világnak a Fény! Ὑμεῖς ἐστὲ τὸ φῶς τοῦ κόσμου.

Világítson a ti fényetek az emberek előtt, hogy lássák a ti jó műveiteket és dicsőítsék a ti Égi Atyátokat.

Λαμψάτω τὸ φῶς ὑμῶν ἔμπροσθεν τῶν ἀνθρώπων, ὅπως ἴδωσιν ὑμῶν τὰ καλὰ ἔργα καὶ δοξάσωσιν τὸν πατέρα ὑμῶν τὸν ἐν τοῖς οὐρανοῖς.

Ki-nem-mondott gondolat

Az ember szellem-lélek-test szerves egysége. Az ember szelleme az, ami Isten gyermekeivé tesz minket. I. Kor 2,11

Mert, ki tudja az emberek emberi dolgait, ha nem az ember szelleme, ami benne van? Amint az Isten dolgait egy sem ismeri meg, ha csak nem az Isten Szelleme.

τίς γὰρ οἶδεν ἀνθρώπων τὰ τοῦ ἀνθρώπου εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ ἀνθρώπου τὸ ἐν αὐτῷ; οὕτως καὶ τὰ τοῦ θεοῦ οὐδεὶς ἔγνωκεν εἰ μὴ τὸ πνεῦμα τοῦ θεοῦ.

Szent Háromság 1210A szellemünk pedig, gondolataink tere, amit értelmünk rendez értelmes rendszerbe. Gondolatainkkal ragadjuk meg mind külső, mind belső valóságunk elemeit, mozzanatait, történéseit. Mint megannyi kéz, mely megfogja, megragadja a valóságot számunkra. Akárcsak a fog, ami az éltető élelmet fogja meg, ragadja meg és rágja meg és teszi alkalmassá az emésztésre a szervezet számára. Ahogy a valóság gondolatokba fogalmazása teszi alkalmassá ugyanezen valóság megemésztését az elme által az értelem számára. Megfogalmazott gondolataink, tehát hozzásegítenek az Élet pillanatainak értéséhez.

Azonban vannak meg-nem-fogalmazott gondolataink is. Ezek a valóságunk azon mozzanatai, elemei, amiket vagy nem veszünk észre vagy ugyan észre veszünk, de mert tartunk a megfogalmazottságból származó felismerésektől, inkább elfordítjuk belső tekintetünket róluk. Ezek azonban jelen vannak szellemi terünkben így is, csak kerülgetni kell őket. Ahogy szaporodnak, úgy szűkül az a tér, amit a magunkénak tudhatunk.  Ha nem vigyázunk, tudatunk belső tere tele lesz ilyen tilalomfákkal. Ebből következik aztán, hogy Élet-pillanataink egyre nagyobb részét mulasztjuk el. Hiszen felismerésükhöz épp a megfogalmazottságra van szükség. Ezek azok a pillanatok, mikor kitekintünk az időben száguldó lényünkből és megpillantjuk a jelet: “Jöjj [és lásd!]”
Ezek a jelek soha sem véletlenül bukkannak fel.

Megfogalmazott gondolataink, ugyanakkor kimondásra is várnak. Ez is először belül történik meg. Aztán, a már letisztult ‘mondat’ elhangzik, azaz valósággá válik. Ez így leírva persze sokkal körülményesebb, mint ahogyan legtöbbször zajlik. A két szakasz között alig másodpercek vannak  – legtöbbször.  A meggondolt gondolat sokkalta ritkább életünkben, amik mögött évek is lehetnek.

És itt vannak a ki-nem-mondott gondolatok. Az elhallgatott, magunkba temetett Élet-pillanatok. Elhagyatott belső ösvények, melyek a félhomályból a fényre vezetnek. Ezek egyúttal lényünk legtitkosabb belső szobái, ahol féltve őrizzük valódi kincseinket. Kincsek és hiányok egy helyen. Ugyanazon ládikákban őrizzük mindet. Az ösvények a gondolkodás ösvényei, amelyeken haladva (végig-gondolva) végül feltárulnak az Élet-pillanatok mögött felsejlő valódi teendők.
Jöjj. Lásd. Értsd. Tedd.

És legfőképpen (Mt 28,10.20):

Μὴ φοβεῖσθε· … ἐγὼ μεθ᾽ ὑμῶν εἰμὶ πάσας τὰς ἡμέρας ἕως τῆς συντελείας τοῦ αἰῶνος.

Ne féljetek! … én veletek vagyok minden nap e létnek a végeztéig!

Várakozni

Várakozni a másikra azt jelenti: jelenléte fontos az életedben.

Az ember szellem, lélek és test hármas egysége. Ebből a legkülsőbb a testi valónk. A legbelsőbb és legmesszebbre hatóbb a szellemi valónk. Ezért, ha már várakozol, akkor biztos lehetsz benne, hogy a szellemi valódban jelen van, akire vársz. Gondolataid tanúskodnak róla. Tehát testi valónk szerint lehetünk akár kontinensnyi földrajzi távolságra is, szellemi valónk akár meg is érintheti a másikat. 

Mert ha a hús szerint távol vagyok is, szellemileg veletek vagyok, és örülök, amikor látom köztetek a rendet és a Krisztusban való hiteteknek a szilárdságát.
Kol, 2.5

εἰ γὰρ καὶ τῇ σαρκὶ ἄπειμι, ἀλλὰ τῷ πνεύματι σὺν ὑμῖν εἰμί, χαίρων καὶ βλέπων ὑμῶν τὴν τάξιν καὶ τὸ στερέωμα τῆς εἰς Χριστὸν πίστεως ὑμῶν.
Kol, 2.5

Várakozni rá nem azt jelenti, hogy biztos vagyok eljövetelében, hanem azt: remélek az eljövetelében. Vágyok rád, de nem követellek. A hús követel csak, mivel korlátozza a tér és az idő, a szellem türelmes, mert végtelen. Aki várakozik, az már gondol arra amire vagy akire várakozik. Ez egy kép értelmünkben arról, amihez/akihez készülődünk. Egy belső kép, aminek párja az eredeti valóság. A kettő együtt lesz a jel-kép. Görögül ez a szimbólum. Egy kettétört pecsét két fele. A kettő együtt lesz hitelessé, mert az egyik félből is csak egyetlen egy van és a másik félből is csupán egyetlen egy van. Így kölcsönösen hitelesítik egymást.

Mai világunk legnagyobb baja, hogy semmibe veszi a szimbólumokat. Azt hiszik, hogy bármit, bármivel össze lehet erőltetni. Nem illik össze, nem baj! Majd nekimegyünk és leflexeljük a széleket. Elképesztő méretekben zajlik ez az “erőszak” a társadalmainkban. De létezik a hamis képek gyártása is. A hamis minták, a hitelesítő pár nélküli fél-szimbólumok. A vakmerő és önhitt ember agyalja ki, pedig a másik oldalon nincs semmi, ami valóssá tehetné. Ha pedig visszafelé használjuk a szimbólumot, olyas dolgokat hívunk meg, amiket valójában nem szeretnénk viszontlátni életünkben. A média igazi élharcosa ennek a meglehetősen sötét tevékenységnek. A hamis minták legyártásának.

Ezért fontos megtanulni várakozni. Elsősorban Istenre. Aki bár eredendően jelen van minden ízünkben, teljes testi, lelki, szellemi valónkban, mégis végtelenül távol került létezésének tudata és ismerete a több évszázados kitartó támadás sorozat miatt, amit az önhitt emberek szövetségei folytattak és folytatnak ma is. És mivel Isten az Élet forrása is, látványosan tűnik el az Élet azokból a társadalmakból, amelyek a legtávolabb kerültek az Istentől. Lényegében haldokolnak. Ezen nem fog segíteni semmiféle társadalom-mérnöki technológia.

De, mi emberek, személyesen visszaszerezhetjük ezt, amit gondos kezek elvettek, elloptak tőlünk. Ha ugyanis tudjuk, hogy van kire várni, akkor már ott is állunk az indulás vonalán. Megtanulni várakozni, pedig nem is olyan bonyolult. Arra kell egyedül figyelni, hogy a pecsét mindkét oldala valóságos legyen. Ha a legyártott hamis jelképekből választunk, nem azt kapjuk, amit remélünk. Olyan, mint a hamis pénz: nincs fedezete. A (jel)kép, amit magunkban, értelmünkben elhelyezünk rendelkezzen egy valós párral. Ehhez kell azaz eredendő emberi képesség, hogy felismerjük saját utunkat. Ehhez nem kell semmilyen különleges végzettség, guruk, mesterek, tanácsadók, akárkik, hanem saját józanságunk és őszinteségünk, önmagunkhoz. Ha ide eljutunk, akkor meg lesz a pecsét bennünk lévő fele. S a Teremtett Világ dolgai elkezdenek hozzáigazodni ehhez a várakozáshoz. Ez olyan, mint ha egy sűrű erdőben bolyonganánk, ami sűrűn be van nőve bokrokkal, aljnövényzettel. Ebben e rengetegben bolyong a legtöbb európai ember. Sokszor már reménytelenül elveszettnek érezve önmagát. Azonban, amikor megleljük önmagunkban az Élet pecsétjének hitelesítő felét, az út el kezd kibontakozni előttünk. Elébb persze csak egy hevenyészett, alig látható ösvény a bokrok, magas fű között. De idővel az ösvény csapássá lesz, majd földúttá, végül egyszer csak kitisztul az erdő, láthatóvá válik  a világ valósága és a hely is, amit kerestünk. Vagy az, akit kerestünk. S visszanézve az lesz az elképesztő, hogy miként keveredhettünk be abba az áthatolhatatlannak hitt sűrűbe?

De mikor kezdjünk neki? Mikor jön el a pillanat ehhez? Nos, nem is tudom… Talán ez a mostani, amikor ez a kérdés felmerült, ez épp jó lesz. Mert jó, ha tudjuk, hogy azért van egy a testi szemekkel nem látható Segítő, a tér és az idő minden pontján, amivel mi is érintkezünk, aki arra vár az Idők kezdete óta, hogy végre segítséget kérjünk Tőle…

Most…

Most ennek a Világnak az ítélete van, most fogják kivetni ennek a Világnak a fejedelmét.

 

νῦν κρίσις ἐστὶν τοῦ κόσμου τούτου, νῦν ὁ ἄρχων τοῦ κόσμου τούτου ἐκβληθήσεται ἔξω·

 

Látjuk, ahogy recseg-ropog körülöttünk az a világ, amit megismertünk, amihez hozzáidomultunk. Roppannak az eresztékei, mert belülről kiüresedett. A Világ Fejedelme készülődik, hogy tünékeny uralmát kiélvezhesse. 

νῦν κρίσις ἐστὶν τοῦ κόσμου τούτου most kriszisz van ebben a Világban. Krízis ugyanis a görögben ítélet jelentéssel bír. A krízist mi már válság értelemben használjuk, itt hazánkban a válság kifejezés helyett. Nyelvújítási szóalkotás a válik igéből deverbális -ság képzővel (mint pl. nyugság), a görög eredetű krízis magyarítására, amely a krinó (‘elválaszt’) igéből ered. (Magyar Etimológiai Szótár; ADT)

Ítélet van a világban. Olyan állapotban vagyunk, mint a vádlott a tárgyalása alatt. Még reménykedik, hogy megússza, de tudata mélyén már ítéletet hozott önmaga fölött. S tudja, hogy végül elnyeri a büntetését.