Nagy feladatott vállal az, aki a Szentírás könyveinek vizsgálatába vagy fordításába kezd. Magam is vonakodtam ebbe a munkába fogni látván a tornyosuló nehézségeket, azonban az idő teltével, s barátaim unszolására, mégis belefogtam, hogy átnézem és végig vizsgálom az újszövetségi könyvek szövegét.
Munkám alapját a szakmai körökben elfogadott és általánosan alkalmazott Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece (27. revideált kiadás, 2001) szövege jelentette. Ez alapján dolgoztam, s ez volt a mérce, amihez viszonyítottam a magyar fordítást.
Fordításom nem költői szépségű magyar szöveg „előállítására” irányult, hanem arra, hogy a tanítás lejegyzett gondolatait ismerhesse meg a magyar közönség. Ezt eddig csak a görög nyelvben járatos emberek számára volt adott, hiszen a közforgalomban lévő változatok egy erősen átfésült, irodalmias művet adnak a kézbe. Tudom, ez a kijelentés erősnek hat honunk beállt szellemi közegében, ahol némelyek úgy érzik örökbérletet örököltek szellemi latifundamentumaik hasznának élvezésére. De van egy rossz hírem számukra: nincs és soha nem is volt ilyen „bérlet”! Legfeljebb nincs, aki megkérdőjelezné ezt. Amit mások elértek, az ő üdvösségük. Minden nemzedéknek meg kell küzdenie újra és újra a szellemi kincsekért. A mögöttünk lévők csupán segíthetnek, de helyettünk nem üdvözülhetnek. Sokszor tapasztaltam, hogy a görögül megfogalmazottak élét elvették és lekerekítették, nem tudni miért. Sok nagyon fontos felismerés sikkad el így, ami pedig részét képezi a tanításnak. Én úgy érzem, hogy mind a mai napig hat az a szemlélet, ami a magyar nyelvet alacsonyrendű, bár szép nyelvnek tekinti, s ezért a fordítók a Szentírás kibontásában is teljesen az indoeurópai látásmód után mennek. Az ebben a szemléletben gondolkodó emberek nem egyszerűen a szöveget fordítják, hanem a látásmódot, ahogy azt – a tanítást – egy európai látja, s amit abból ő megért, ami egy európai szellemi „szemüvegen” keresztül a Tanításból megmutatkozik.
Mint teológiát (és történelmet) tanult ember, azt mondanám, ha a vallás kérdéseit szeretnénk rendbe tenni először is az alapvető kérdéseket kell feltenni, bármily kellemetlenek is.
A vallást sokszor leegyszerűsítik a templomba járás szokására vagy a ki tudja milyen időből és honnan származó társadalmi szokásrendszer gyakorlására. Minden emberi közösség, akár szerves, akár nem, valamilyen szellemi rendszer szerint kell, hogy működjön, ha hosszú távra tervezi létét. Kell valamilyen összefoglalása az embereket érintő alapvető kérdéseknek, hogy el tudják helyezni magukat a világban. Ezt a szellemi rendszert nevezzük vallásnak. A magyar szó – nyilvánvalóan – azt jelenti: vallani valamit, megvallani valamit, áttételesen pedig a vállaláshoz is kapcsolódik. Ez is lényegesen különbözik a latin religio fogalmától. Ez egy cselekvő hozzáállást jelent, azaz nem csupán elfogadok valamit, belenyugszom, hanem tudatosan hiszem és vallom, mert felfogtam, megértettem. Miért? Mert a vallási eszme rendezi a legalapvetőbb viselkedésmintákat, értelmezés mintákat a világ jelenségeinek vizsgálatakor. Ez olyan, mint a számítógépek számára az operációs rendszer. És itt jönne a lényeg: Az operációs rendszer általában nyelvfüggő! Ezért nem lehet az egyes operációs rendszereket keverni, legfeljebb segédalkalmazásokkal olyan „környezetet” teremteni, amelyben fut a másik rendszer alkalmazása (programja) (több-kevesebb sikerrel). Lásd példaként: Windows és a Linux. A vallás szintúgy nyelvfüggő.
Ez a helyzet áll fenn esetünkben is. A nyelv megteremti a maga szellemi alapközegét. Egy nyelv sajátosságai meg fognak jelenni a szellemi alapszerkezet sajátosságaiként. Az európai kereszténység indoeurópai nyelven (görög és latin) alakult ki és terjedt el. Ez azt jelenti, hogy az a tanítás, ami magvát jelenti a kereszténységnek ezen nyelvi közeg adta szellemi talajban sarjadt ki és bontakozott ki. Ezt hívjuk teológiának, azaz Istenről szóló beszédnek. Ebből következik, hogy az indoeurópai népek gondolkodása jelenik meg benne. Az ő hozzáállásuk a világ dolgaihoz, az ő válaszaik a felmerülő kérdésekre. De tovább megyek, mert még a felmerülő kérdések is az ő szellemi közegük sajátosságainak jegyeit hordozzák. A mai napig a kereszténység hívőinek elsöprő többsége indoeurópai nyelven beszél, régebben pedig, például akárcsak 70-80 éve, ez az arány 95 % körüli lehetett. Ez persze nem azt jelenti, hogy más népek esetében nem működőképes a jézusi tanítás, hanem azt, hogy ez a fajta értelmezése (!) a jézusi tanításnak az indoeurópai nyelv létrehozta szellemi közeget feltételezi háttérként. És mivel az alapvető hozzáállás az volt a századok során, hogy egyedül a görög és/vagy latin szellemiséget hordozó tanításértelmezés az elfogadható kereszténység, feltételül is volt szabva, igaz kimondatlanul, a görög-latin műveltség kötelező elfogadása és alkalmazása a kereszténnyé válni akaró nép, nemzet, nyelv vagy törzs számára (a saját, korábbi műveltsége helyett). Lényegében egyfajta „árukapcsolás” volt ez, mintha a kettő – a görög-római hagyományrendszer és a jézusi tanítás – szorosan összetartozna. Ezen az alapon viszont éppen, hogy a héber-arám műveltséget kellett volna feltételül szabni, hiszen Palesztinából jött Jézus – saját tanításuk szerint is. Más az indoeurópaitól különböző népek, szerencsés történelmi körülmények hatására, meg tudták valósítani szellemi önállóságukat és mára sikerrel fogadtatták el ezt a tényt, lásd: szírek, koptok, etiópok; de részben a grúzok és örmények esete is, bár ez utóbbiak is indoeurópai nyelven beszélnek, csak egy távoli változatot.
Mit tettek a mi teológusaink, mikor a keresztény tanokat hirdették és hirdetik honunkban? Nos, ők nem tesznek egyebet, mint az imént említett európai kereszténységváltozatok egyikét megtanulják és azt lényegében véve változtatás nélkül alkalmazzák itthon. Nem arra szeretnék jutni, hogy a mi teológusaink valamiféle rosszindulattal viseltetnének népünk vagy nyelvünk iránt, hanem arra utalok, hogy nem veszik komolyan, nem foglalkoznak a súlyának megfelelően nyelvi és így szellemi különbözőségünkkel. Egy hozzánk képest külső mintát tanulnak meg és ezt működtetik itt. Ez ismét a növényi hasonlatot alkalmazva azt jelenti, hogy az idegen talajban és idegen környezetben kisarjadt és kifejlődött növényt egészben hozzák ide és ültetik el erőszakkal a hazai talajba és környezetbe. Mára annyira ment a dolog, hogy mivel ez a környezet és talaj nem felelt meg a hozott növényeknek, addig alakították a szellemi talajunkat és környezetünket, amíg legalábbis életben tudnak maradni a hozott növényeik. Azonban, mivel ezek nem őshonosak itt és nem itt fejlődtek ki és nincs is itt gyökerük, újra és újra el kell zarándokolniuk a termő területre és minden nemzedéküknek újra behozni a növényeiket. Ráadásul újra és újra meg is kell győzniük a híveiket, hogy a mi nyelvünk és szellemiségünk alacsonyabb rendű, sőt tulajdonképpen el is hanyagolható a nyugatihoz képest. Ez a szent nyelv elgondolása. Mármint, hogy van szent nyelv és vannak nem szent nyelvek is. Ez bár sokszor ki nem mondva, de értékítéletet is takar. Három ilyen szent nyelvet ismernek el, a hébert, a görögöt és a latint. Persze az éles szemű kérdező felteheti a kérdést, hogy a latin mit keres ott, hiszen azon a nyelven nem született egyetlen olyan irat sem, amit ma és kétezer éve kánoninak ismernek el.
Itt most jusson eszünkbe a Pap Gábor által, oly sokszor említett növényi díszítéseink és a gondolat, illetve a beszéd (az igehirdetés) közötti kapcsolat. Ez az, amit a festett kazettás templomi mennyezeteken láthatunk. Ha, tehát a forrásokat keressük a magyar teológia számára, mint minden más nép esetében, az nálunk is kettős kell legyen: A Szentírás és a Szenthagyomány. A Szentírás – ez esetben – elsősorban a négy evangéliumot jelenti, majd rögtön utánuk a többi iratot saját súlyuk szerint. A Szenthagyomány pedig népünk különféle felületeken megmaradt műveltségi nyomai. Ezek csak a legfontosabbakat említve (szintén Pap Gábor rendszerezését követve és alapul véve):
- a Szentkorona,
- a Nagyszentmiklós-i kincs,
- a festett kazettás mennyezetek templomainkban,
- a saját krónikás hagyományunk,
- a reneszánsz előtti magyar építészet és képzőművészeti emlékek,
- a máig élő népművészetünk,
- népmeséink, népdalaink,
- és hetediknek testvérnépeink hagyománya.
Most talán felkapják többen a fejüket, hogy-hogy a magyar hagyomány? És főleg Szenthagyomány? Hát nem az úgynevezett őskeresztények hagyományát kellene itt (egyedüliként) vizsgálni vagy esetleg, amint az szokás a latin hagyományt, vagy még talán a görögöt? Azon túl, hogy természetesen azokat is vizsgálni kell, megkérdezném, miért hagynánk ki a sajátunkat? Miért éppen egy a mienkétől teljesen elütő gyökérzetű hagyományrendszert kellene végletesen magunkra kényszeríteni? Miből gondolhatja azt bárki is, hogy ez jó lenne nekünk? Nem lett jó, ma már tudjuk. És ez igaz minden más népre is. Jézus tanítása nem kész rendszer a vallásra, s annak mindennapi gyakorlatára, hanem a Tanítás, egy mag, amit minden esetben az adott „nép, nemzet, törzs és nyelv” saját hagyományrendszerén belül kellett volna élővé tenni, működtetni. Ehelyett épp azzal kezdték a legtöbb helyen, hogy „eldózerolták” a múltat, a hagyományt, az értékeket és helyükre idegen népek hagyományait erőltették, a hatalmi elvet érvényesítve. Mert azok a vallási hagyományok, amiket (főleg) a latin térítés során vittek a népek közé, zömmel az itáliai félsziget hagyományrendszerét hordozzák. Ez egy nagyon is behatárolható nemzeti sajátosság-összlet. Amit katolicizmusnak nevezünk, úgy is hívhatnánk, hogy italo-krisztianizmus. Ez nem csupán a vallási gyakorlatokban nyilvánul meg, hanem magában a vallásról és annak szerepéről alkotott felfogásban is. Leglényegesebb pontja, hogy a vallást hatalmi kérdésnek tekinti. Ennek megfelelően a protestantizmus, a protestáns felfogás a germán szellemiséget hordozza. Minden ízében, egész szerkezetében.
Mi magyarok a jézusi tanítást nem tekinthetjük eképpen, hanem, mint a könyvem címében is megjelenítettem, az Élet Igéinek. Mert számunkra az életről szól Jézus tanítása, csodái, gyógyításai, s minden megmozdulása, amivel az embereket tanította. Minden tettével efelé haladt és nem arról szólt, hogyan hatalmaskodhatunk embertársaink felett. És erről regél a magyar nép Szenthagyománya is. Ezt találjuk kora árpád-kori művészetünkben, a tarsolylemezeken, az Álmostól származó uralkodóink által ránk hagyott épületeken, a Szentkoronánkon, és más egyéb emlékeken. Ezt őrizték meg krónikáink, erről szólnak dalaink, mondáink, meséink. De ezt jeleníti meg őseink és korai eleink, a szkíták és a hunok művészete is. És ez lenne az, amit nekünk kellene kibontakoztatni a Tanításból is, hogy más, erre kevésbé fogékony népek, nemzetek, nyelvek és törzsek is meríthessenek az öröklétre szökellő forrásból.
És, mert nem tettük…
Ez elegendő alap arra, hogy nekikezdjünk, hitem szerint a legfontosabbnak, szellemi önállóságunk kivívásának! E nélkül nem lehetünk sikeresek törekvéseinkben, bármily nagy is a lelkesedés. Ahogy egy számtani egyenletet is csak akkor tudunk megoldani helyesen (!), ha az alapértékek is helyesek. Helytelen, hibás kiindulási ismeretekkel a későbbiekben, már a legpontosabb szabályismeret is hiábavaló lesz, mert bizonyosan rossz lesz a végeredmény. És nagy lesz a csalódásunk az érdemjegy tekintetében. Ez utóbbi ugye ismerős érzés?
A teljesség kedvéért fordítsunk figyelmet még egyszer fordításom kérdésére, hogy az teljesen egyértelmű legyen.
Milyen forrásokat és segédeszközöket használtam
a fordítás elkészítéséhez?
Munkám alapja a tudományos körökben méltán elismert, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece fennt említett kiadása volt. Ennek a szerkesztési elve, hogy az időben előkerülő különféle, de hitelesnek elismert kéziratok és töredékek alapján egy valószinűsíthető szöveget „közepel ki”. Ehhez hozzávettem, ahol szükséges volt, a három nagy kódex, a Sínai, az Alexanriai és a Vatikáni kódex már interneten is elérhető digitalizált fotokópiáit, illetve az elérhető elektronikus szótárakat, lexikonokat, leírásokat. Könyvalakban használtam a Györkösy-Kapitánffy-Tegyey: Ógörög-Magyar Szótárt, a The Analytical Hebrew and Chaldee Lexicon, Benjamin Davidsontól, Dr. Varga Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár, Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár; további elektronikus segédeszközöm az E-Sword program, ami Rick Meyers munkája, s tartalmazza a következő szótárakat, kommentárokat: Strong’s Hebrew and Greek Dictionaries, Thayer’s Greek Difinitions, Brown-Driver-Briggs’ Hebrew Definitions, Easton’s Bible Dictionary, stb. Továbbá számos görög szövegváltozat megtalálható a mai fordítások mellett. Ezeken túl természetesen valamennyi fontosabb eddigi magyar fordításváltozatott figyelembe vettem kezdve a Károli és a Káldi fordításon — mind a régi, mind pedig ezek újabb változataikat —, a Huszita (tatrosi) kódex négy evangéliumának szövegét, a Vida Sándor és Csia Lajos Újszövetség fordítása, illetve a TLB kiadó Egyszerű fordítása (2006). Segítségemre volt továbbá Kiss János: Újszövetségi görög-magyar szómagyarázat.
Miért a görög szöveget vettem alapul?
Ez a kérdés, bár sokak számára, főleg szakembereknek közhelynek számít, mégis megválaszolandó, mivel sokszor feltették már és tartozom a kötelező tisztelettel olvasóim iránt, így az őket érdeklő kérdések megválaszolásával is.
Tehát, az Újszövetségi Szentírás alapnyelve a görög. Azért a görög, mert ezen a nyelven jegyezték le azokra a legrégibb tekercsekre, amiket az elmúlt másfél-kétszáz évben felleltek a kutatók és más egyének. Vonatkozik ez az első három teljes (azaz Ó- és Újszövetséget tartalmazó) kódexre, illetve a számos töredékre is. Ez utóbbiaknál már található némi szórás a nyelvet tekintve, hiszen nem csupán görög, hanem latin (Vetus Latina), szír, kopt nyelvűeket is találunk, azonban a legkorábbiak mégis görög nyelvűek és a többi nyilvánvalóan fordítás, s nem önállóan keletkezett szöveg. A ma legrégibbnek ismert újszövetségi szövegtöredék az un. Ryland-papyrus tudományos jele: P52. Keltezése Kr. u. 117-138 közé esik és János apostol könyvének egy kis részletét tartalmazza. Nagyon régiek még a P90, P98, P104, papyrusok, amik szintúgy töredékek. Összesen mintegy öt és félezer kéziratot, illetve töredéket tartanak számon. Ezek a számosságok azt mutatják, hogy arányaiban is a görög nyelvű iratok képviselnek a legnagyobb súlyt, de ezen túlmenően azt is elmondhatjuk, hogy az első keresztény közösségek elsöprő többségükben az un. koiné görögöt, azaz a “közös” görögöt beszélték. Eleve az ő számukra készültek az első változatok. S mivel ezzel rendelkezünk, nem is igen tehetünk mást, mint hogy a görög szöveget elemezzük.
Mi a fordításom jellege?
Szándékaim szerint egy következetes, a görög nyelvhez ragaszkodó fordítást készítettem. Igyekeztem azokat a gondolatokat és képeket visszaadni, amivel a görög olvasó és az Ige hallgatója észlelt, mikor találkozott a szöveggel, akár olvasva azt, akár hallgatóként. Véleményem szerint ez elengedhetetlen megközelítés egy Tanítás szövegének fordításakor. Ebben az esetben ugyanis nem a “külcsíny” a lényeges és nem is az érzelmi töltés, hanem a szöveg tartalma. Hiszen ne feledjük, amikor tanulunk — és a Tanításnak nyilvánvalóan ez a célja, hogy okuljunk, valamit megtudjunk, amit korábban nem tudtunk — az elménket használjuk elsősorban, a gondolkodásunkat szeretnénk bővíteni, gazdagítani, s nem egy élményt keresünk. Valaminek a megértése a feladat ilyenkor. Ez, mint a magyar nyelv rögvest jelzi is, az értelem működtetését kívánja meg elsősorban. Ezért a tartalmi pontosság a fő kívánalom és nem a költői magaslatok ostroma. Épp ez volt eddig honunkban a legnagyobb tévedése a fordítással foglalkozóknak, hogy csak egy érzelmi hatás kiváltása volt a cél, s nem a tartalmi pontosság.
Miért “csak” a négy evangélium kerül kiadásra?
Ennek két oka van. Egy részt, mert ezek a könyvek vannak, oly mértékben kidolgozva, hogy az alkalmas a kiadásra, s az újszövetségi iratok között is egy önálló egységet alkotnak. Ez egyébként már utal is a másik okra, amiért így külön kerülnek kiadásra. A másik ok ugyanis tartalmi és elvi természetű. A négy evangélium tartalmazza legközvetlenebbül Jézus tanítását, mivel ezek az ő szavai, példázatai, csodajelei, tettei. Minden egyéb irat ehhez képest kell, hogy értelmeződjön. Sajnos sok száz éves gyakorlat, hogy az evangéliumok helyett Pál apostol írásait helyezik a középpontba és legtöbbször az ő gondolatain keresztül szemlélik magának Jézusnak is a tevékenységét és tanítását. Ez hiba, súlyos hiba. Ezért adom ki külön és csak akkor jöhet majd a többi rész, amikor már kezd bevésődni, hogy ezek a kiinduló pontok a Krisztust követni szándékozók számára.
Miért János Könyve került az első helyre?
Ennek is elvi oka van. János Könyve a leginkább bölcseleti az evangéliumok közül. Valószínűleg a legkésőbb keletkezett írás, de egyúttal az egyik első összegzése is a hitnek. Ráadásul — szerintem legalábbis — ez a szöveg áll legközelebb a magyar nép lelkületéhez, gondolkodásának módjához. Harmadik ok pedig az, hogy maga a Könyv is úgy kezdődik: “Kezdetben volt az Ige”. Hogy kezdődhetne méltóbban Felkent Jézus tanítását felvonultató írás, mint ezen szavakkal.
A munka tehát igen jelentős és egyúttal sok küzdelmet is ígér, hiszen jó néhány nemzedék által felhalmozott adósság nyom minket. A feladat már nem tűr halasztást, amit az Isten már nagyon sokféleképpen jelzett számunkra! Az elmúlt ötszáz év történelme erre a bizonyság, csak olvasni kell lapjairól, őszintén és önigazolások keresése nélkül. Ha most is elnapoljuk, vagy egyes emberek érzékenységére tekintettel feláldozzuk nemzetünk messze ható érdekeit, sokat már nem kell várnunk a végeredményre. Még ez a nemzedék megláthatja azt. És akkor már tényleg késő lesz sopánkodni, hogy bezzeg, ha tudtuk volna, másként teszünk. A cselekvés órája itt van, már vagy öt évszázada, ennyi a lemaradás.
Isten áldását kérve mindenkire:
Tamás
